"Hajó - hanemjó 2" avagy időutazók léteznek

Aztán eltelt jó pár év: a szomszédék újszülött kis porontya már iskolás, Budapesten négy metró lett az egykori háromból, és a kertünk végében tanyázó fenyőcsemeték már régen elhagytak engem a növésben. A mai napon pedig valahonnan az internet kaotikus bugyraiból újra a szemem elé keveredett a hajdani irományom, akár az ősrégi játékaink vagy könyveink, akik egyszer csak mintha mindenképpen emlékeztetni akarnának valamire, és a fejünkre pottyannak a legfelső polcról vagy észrevétlenül a lábunk elé csusszannak nagyanyánk padlásán. Akkor, nyolc évvel ezelőtt egy napsugaras, idilli beszámolót osztottam meg veletek. S hogy változott-e valami azóta?

Talán a legszembeötlőbb különbség, hogy aprócska, hebehurgya cukrászból egy flottányi cukrász aprócska, hebehurgya felettese lettem. Minden más viszont ugyanaz, mint akkor - ha engem kérdeztek. Minden más viszont teljesen más, mint akkor - ha szülőanyám véleményére vagytok kíváncsiak. Vagyis az idő az otthoniak számára eltelt, míg nekem többé-kevésbé ugyanaz maradt.

Tehát éljen, gyerekkori álmom valósággá vált, időutazó lettem! Egy derék hajós cimborám ugyanezt úgy fogalmazta meg, hogy amit mi itt a vízen csinálunk, az tulajdonképpen szökés az életből. (Nocsak. Van egy Szindbád-novella ugyanilyen címmel, ha nem tudnám, hogy történetesen bolgár a tisztelt kolléga, azt hinném, hogy elkötelezett Krúdy Gyula rajongó...)

Hogy néz ez ki a valóságban?

Van a falumban egy csöppnyi iskola. Hársfák nőnek az udvarán és egy kis patak folyik végig a kerítés mentén. Mikor az a csapatnyi elsős legelső alkalommal, megszeppenve végigsompolygott a kapuhoz vezető hidacskán valamelyik szülője kezét szorongatva, én éppen a meggyes túrótortákra csaptam rá elégedetten a sütőajtót, miközben besoroltunk a nagy óceánjárók mellé az amszterdami kikötőben. És mikor ugyanezek a gyerkőcök kaszáspók-szerűen megnyúlt karú-lábú nyolcadikosokként ricsajozva trappoltak ki a kapun az utolsó évzáró végeztével, én kezemben az ananászlepényes tepsivel, fél lábon egyensúlyozva vetődtem a sütő felé, amint a hajó hajtűkanyarral fordult ki Amszterdamból Düsseldorf felé.

Aznap, mikor őkirályi felsége, Micike megérkezett hozzánk egy kosárban teljes tizenöt centis nagyságában, a puha fekete bundácskájával és az "adj-szardíniát-vagy-meghalsz" nézésével, én éppen a hajpántjaimat és a görkorcsolyámat zuttyantottam be a bőröndömbe a cukrászkések mellé. Most, mikor a hajpántokat, görkorcsolyát, késeket szedem elő a kofferből, lent a földszinten immáron az uralkodói család harmadik generációja követeli hangos nyávogással a halkonzervet.

Egyszer, egy szokatlanul hideg áprilisban francia hajóra kellett átszállnom, épp bevackoltam a tejeskávémmal és egy Agatha Christie krimivel az éjszakai München-Párizs vonatra, mikor sms jött az öcsémtől: "Megkértem a kezét! IGENT MONDOTT!!!!" Aztán egy este, ki tudja hányadjára megint a müncheni pályaudvaron szlalomozok a katica formájú piros bőröndömmel, hónom alatt az Elfújta a szél egy könyvtári példányával, a markomban egy pohár forró csokival szervezetem életben tartására. "Kálmán Imre expressz, Budapestre. 16-os vágyány." A telefon megrezzen a zsebemben. A kalauz mosolyogva adja utánam a csomagot a vonat lépcsőjén. Aztán már olvasom is az öcsém üzenetét: "Az ultrahang szerint a negyedik babánk is fiú lesz!"

Szóval körülbelül ilyen ez az időn és téren túli dimenzió, melyben felnőtt életemet töltögetem. Míg a család, barátok, ismerősök házasodnak, elválnak, költöznek, összevesznek, kibékülnek, megbetegszenek, meggyógyulnak, születnek, nyugdíjba mennek, én úgy érzem, mintha ugyanazt a zserbót venném ki a sütőből, amelyiket tíz éve raktam be, és mikor hazautazom, kétségbeesve rázom a fejem, hogy ennyi világrengető változást hogyan is lehet nyomon követni. Van előnye és van hátránya. Jó esetben sikerül egyensúlyban tartani a kettőt. Kimaradtam dolgokból, melyeket sajnálok, de már nem lehet visszacsinálni, és elmulasztottam olyan eseményeket is, hogy csak hálát tudok adni a jóistennek, amiért engem megkímélt tőlük.

Tehát a régi cikkemet újraolvasva megállapítottam, hogy mi, hajósok időutazók vagyunk, majd még egyszer végiggondolva a dolgot arra jutottam, hogy mindenki az. Mindössze néhányunk esete a nagyobb távolság és a hosszabb idő miatt egyszerűen csak szélsőségesebb. Mert tuti, hogy időutazó Peti, óvodai barátom és tettestársam a szomszéd utcából, aki általában komoly, kétgyerekes családapa, de itthon újra pofátlan kiskölyök, aki egyből a nyálas ujját próbálja beledugni a fülembe, ha nem figyelek oda. Időutazó a drága öreg tanítónőm, akinek meggyőződése, hogy én és az apám osztálytársak voltunk. S időutazó az anyám is, aki még nyolcéves koromban mondta, hogy jól tekerjem a nyakamra télen a sálat, de én csak most hallottam meg.

A cikk előzménye itt olvasható: Hajó - hanemjó 1. rész