"Hajó - hanemjó"

Bölcsész vagyok és cukrász. „Nem, gyerekem”, tenné hozzá rögtön kedves édesanyám, „te egy paranormális jelenség vagy!” Pedig sosem voltam furcsa. De tényleg. Az utolsó egyetemi évem alatt nevetségesen alacsony óraszámom volt, gondoltam, uccu neki, elvileg értelmiségi leszek, hát vállaljunk be mellé némi kétkezi, realitás talaján mozgó munkát is! Két féléves cukrásztanfolyam…? Hát miért is ne?! Sütögettem én már eleget, most majd papírom is lesz róla. Aztán a bölcsész írogatta is szépen az ötös dolgozatokat – beszámoló tíz oldalnyi tananyagból? Ugyan már… Egy egyetemi zárthelyire átlag hússzor ennyi az átnéznivaló, ráadásul garantáltan valami sosem volt, rég kihalt nyelven - , aztán letette a szakmai vizsgát, és sóhajtott egy nagyot, hogy most aztán övé a világ: lehet belőle munkanélküli bölcsész vagy minimálbérért robotoló szakmunkás!

Aztán nagy hirtelen belefutottam egy újsághirdetésbe, miszerint luxushajókra keresnek személyzetet. Hát… Izé… Pályakezdő cukrász vagyok… Tulajdonképpen eddig jóformán semmi gyakorlattal… Szóval egyelőre nagy eséllyel csak valami hajléktalankonyhán alkalmaznának. De csináltam én már égbekiáltóbb hülyeséget is, tehát magától értetődő, hogy jelentkezni fogok! És így is lett… Már az első beszélgetésen a közvetítő iroda vezetőjének arcába mosolyogtam, és közöltem, hogy én biza valami olyat szeretnék, ahol egy igazi, nagyágyú hajós cukrász mellett inaskodhatnék, hogy szerezzek némi tapasztalatot, belerázódjam az egészbe, miegyéb.

Bölcs, megértő bólintásokat kaptam válaszul, és hogy menjek inkább szobalánynak, mert a hajós szakácsok szinte kivétel nélkül fiúk, és ezért jobban szeretik, ha a cukrász se lány, meg amúgy se lábatlankodjon mindenféle közveszélyes fehérnép a konyhán. Ó hát hogyne! Cukrásznak jelentkeztem, tehát ebből egyértelműen következik, hogy tulajdonképpen arra érzek késztetést, hogy ágyneműt cseréljek, és fogkefével sikáljam a fürdőszobai csempék fugáit… Ismét mosoly, majd a kijelentés, hogy akkor inkább maradnék bölcsész. Végül azzal vettünk (nekem meggyőződésem volt, hogy örökre szóló) búcsút egymástól, hogy majd értesítenek, ha esetleg mégis adódik valami.

Hazasomfordáltam, s megnéztem, mikor megy holnap reggel az első vonat Almádiba, ahol nyilvántartásba vetethetem szerény személyem - mint munkanélküli. Ám a „másnap” egészen „más nap” lett. Telefont kaptam az irodától, hogy úgy fest, máris találtak nekem való helyet: sokcsillagos hajócska, Amszterdam-Budapest útvonal; és éppen égető szükségük van valakire, aki megsüti az utasok mindennapi betevő csokitortáját, és még egy apró kis semmiség: holnapután kellene felszállnom, valahol a németországi Rajna-völgy vad vidékein…Ööö… joó…

Szóval, ahogy az illik, megfeszített tempójú vásárlás, pakolás, és a papírok intézése következett… Elszakadt a nagy utazótáska! Lejárt az útlevelem! Versenyre akartam menni épp aznap! Még sosem ültem repülőn, össze fogom hányni magam – vagy valaki mást!

Aztán péntek délután csak ott álltam egy csöppnyi kis kikötőben, köddel takart zöld hegycsúcsok alatt, mint az anyám kedvenc romantikus filmjeiben, és azon jártattam parányi kis agyam, hogy ha én most felszállok erre a hosszú, kék-fehér valamire, abból kerekednek még itt izgalmak, és valószínűleg nem is kicsik.

Azóta több, mint két év telt el. Éppen itthon vagyok téli szabadságon, és az idén készített képeimet nézegetem: jó halomnyi fotó a szezon során kreált desszertjeimről (olyan süticsodák meg dekorációk, amilyeneket még a könyvekben sem nagyon látni, a suliban meg pláne nem tanították). Egy másik kép, melyen hatvan-hetven százalékban cukros habbal borítva csimpaszkodom egy szakácscimborám nyakába, aztán egy újabb, ahol vizesvödör-csatát vívunk; és régi, meseszerű apró városkák fényképei, hegyek, erdők, tenger…

Tehát mindaz, ami erre a tíz hónapra is jellemezte az életemet. Igen, az biztos, hogy érdekesen indult az egész, azon a bizonyos legelső napon. Nemcsak, hogy cukrászsegéd nem lettem, hanem már hét és fél perc után bebizonyosodott, hogy egy szem cukrász leszek, boldog tulajdonosa az összes sütis-tortás feladatnak. Na, nekem akkor már minden mindegy volt, kezdve azzal, hogy a személyzeti társalgóval szemben kaptam kabint, mely eleve garantálta, hogy egyetlen éjszakát se tudjak végigaludni, folytatva az unalmas szobatársammal, s zárva ott, hogy már holnap három utasnak is születésnapja lesz, egy házaspár pedig az évfordulóját fogja ünnepelni: „Vier Torten, meine Schatzie” (Négy torta, kincsem), mosolygott frissen megnyert főnököm, „und vielleicht für mich ein Apfelstrudel, weil ich das so mag…” (és talán nekem egy kis almás rétes, mert annyira szeretem…). Valahogy így kezdődött.

De mindenki azt hangoztatta, hogy ha valaki kibírja az első hónapot, akkor már kibírja szezon végéig is. És ha bírja szezon végéig, akkor visszajön jövőre is.

Aztán pedig már meg sem tud többé maradni Magyarországon. És valóban. Az első pár hét rengeteg segítségről, még több veszekedésről (mert sosem tudom befogni a szám, és elég nehezen viselem a fegyelmet meg a szabályokat) és napi huszonnégy óra munkáról szólt.

De utána valahogy minden egy csapásra a helyére került: ha vacsora kezdetekor a főokosok egymás sarkát taposva rohantak a konyhára, hogy „jajistenemelfelejtettükhogymaszülinapvan”, megveregettem a vállukat, és gyakorlatilag tíz perc munkával összehoztam, amit kértek; sokszor már extra feladatokkal szórakoztattak, merthogy túlságosan hamar végzek a saját melómmal; a szakácsfiúkkal hét országra szóló cimborák lettünk; a kedvenc pincéreimről pedig csak úgy ragadt rám a román meg a bolgár nyelv. Pár hét múlva pedig bizony már a harmadik szezonomat kezdem.

Mint arra nyilván sokan rájöttetek, azért írtam le ezt az egészet, mert gondolom, nagyon sokan vagytok, akiknek már megfordult a fejében, vagy éppen mostanában merengenek azon, hogy megéri-e itthon dolgozni (hát nem éri meg!), és hogy nem kellene-e inkább külföldön próbálkozni. Komolyan, ha már egészen minimális nyelvtudásotok van, menjetek, menjetek, menjetek! A hajónk gyakorlatilag hetente-kéthetente Magyarországon van, tehát azért valamennyire mindig képben tudtam lenni, mi is folyik errefelé.

Most meg főleg: nincs gáz Ukrajnából, villanyszámla viszont hajaj, de van, az öcsém diplomás minimálbérért gürcöl egy-két hónapos időtartamú szerződésekkel, az anyám sírdogál, hogy deviza alapú a jelzáloghitelünk a forint meg nagyon rosszul áll és mi is lenne az én fizetésem nélkül… Azaz vannak itt válogatott finomságok bőven!

Mi viszont, akik kint dolgozgatunk, cirka annyi pénzt kapunk, mint itthon három darab diplomás együttvéve, és nem a fele megy el adóra, hanem négy-öt százaléka. Időről-időre azért haza tudsz jönni vagy meglátogathat a család (sőt több házaspár közösen szerződik el ugyanoda); ha mondjuk épp hajón vagy hotelben dolgozol, még a villanyszámlától, gázszámlától, konyhapénztől és egyéb csemegéktől is megkíméled magad; a nyelvtudásod rohamléptekkel fog fejlődni (ráadásul nem csak egy, hanem akár két-három is egyszerre). Olyan helyeken jársz, hogy az valami csoda, anélkül, hogy súlyos pénzeket fizetnél mindenféle utazási irodának; és begyűjtesz egy nagy csomó barátot. Tehát ha elboldogulsz németül vagy angolul, van benned egy kis ambíció, szereted, ha zajlik körülötted az élet, és még nincs három-négy kicsi gyereked, akiket ugye azért mégsem hagyhatsz itt a kedves papára, próbálkozz meg – akárcsak kis időre is – a külföldi munkával. És hidd el, valószínűleg te is életed nagy mázlijának tartod majd, hogy így döntöttél.

Sok sikert mindenkinek!