Eltitkolta, adta, majd elvette Őt az Élet

A történet 7 évre nyúlik vissza, amikor megismerkedtem a párommal. Őrülten szerelmesek voltunk. Imádtuk egymást. Minden téren tökéletes volt a kapcsolatunk.

A szexuális életünk úgy alakult, hogy idővel nem foglalkoztunk a védekezéssel, mert egyszer megtörtént a baleset (kiszakadt az óvszer) és nem lett következménye. Így szabadon szerelmeskedtünk. Ennek ellenére sem jött a baba. Nem akartunk babát, fiatalok voltunk, de valahol tudatosult bennem hogy nekem talán nem lehet. Furcsálltam, hogy nem esek teherbe, hiszen másra elég ránézni és babás lesz. De nem aggódtam, nem izgatott, hiszen ráértem még az anyaságra.

Elfogadtuk, hogy valami nincs rendben velünk, és ha talán soha nem is lesz gyermekünk, akkor is együtt maradunk és szeretjük egymást.

Egy éve éltünk együtt, amikor is megtörtént... :)

Nem jött meg. Nem gondoltam semmire, biztos voltam benne, hogy megjön majd, máskor is volt olyan, hogy kimaradt egy-két hónapra. Na és? Nem nagy ügy...

Viszont a kimaradáson kívül volt még egy jel: az elviselhetetlen mellfájdalom, de ennek ellenére sem gyanakodtam. A barátnőm unszolására csináltam egy tesztet és egyértelmű lett, hogy odabent van egy "kis bérlőm". Nem hittem a szememnek, hiszen nekem nem lehet és selejt vagyok...

Elmondhatatlanul boldog voltam. Irány a nőgyógyász és megkaptam az első képemet a kicsikémről. Még csak a petezsák látszódott. Egy hét múlva visszamentem. Már apró borsószem nagyságú volt. Az orvos közölte, hogy legközelebb a 12. héten menjek.

-Óóó, az még soká van. - gondoltam.

Elképzeltem milyen lesz, amikor a kezembe foghatom majd. A párom is boldog volt, lefekvésnél beszélt a hasamhoz és jó éjt puszit adott rá. Egyik este, miután szeretkeztünk, vérezni kezdtem. Megijedtem, nem tudtam, mi az oka. Féltem, hogy gond van a babával.

Másnap irány a doki. Elmondtam, mi a baj, megvizsgált, a méhszájseb miatt véreztem, de azért megnézte a kicsit is. Örültem, hogy láthatom.

Nézem a monitort, csodálkozok mennyit nőtt már, fókuszálok... mozognia kéne. Ekkor közli az orvos, hogy nincs életjel, nincs szívhang. Abban a pillanatban meghalt egy részem, az agyam leblokkolt, fel sem fogtam, csak sírtam.

Itt hagyott engem a kisbabám. Miért? Hiszen annyira szerettem/szeretem, annyira vártuk őt.

Angyalka lett... 9 hét adatott meg nekünk.

Pár nap múlva túl voltam a műtéten. Lelkileg teljesen a padlón. Kerestem a miértekre a választ, amit azóta sem találtam meg. De elfogadtam, hogy ennek így kellett lennie.

Már tudom, hogy nem vagyunk selejtesek és lehet gyermekünk. Most kezdtem el a kivizsgálások sorát, teljesen jól akarok lenni minden szempontból, hogy a következő baba tökéletes "albérletbe" költözhessen be az elkövetkezendő 9 hónapra.