Mese, mese, mátka...

Van egy nagyon szép lány, aki sok bánat és szegénység után hozzámegy a királyfihoz. Mégis, hányszor megvetik azokat a lányokat, akik egy híres sztárhoz, vagy egy gazdag öregúrhoz mennek hozzá, csak az anyagi jólét miatt.

Különben is: nagyon sok mesében épp csak annyit tudunk a királylányról, hogy világszép, és hercegek versengenek a kegyeiért. Olyan hercegek, akik nem is látták őket, csak annyit tudnak róla, hogy GYÖNYÖRŰ SZÉP. Mégis arra próbáljuk nevelni a csemeténket, hogy a külső, a szépség nem minden.

Az sem ritka, amikor az egyik lány szép, okos, jóságos, kedves, és szerény, a másik csúnya, buta, gonosz, kövér, és beképzelt pukkancs. Ezt este felolvassuk, lefekvéskor, nappal meg bizonygatjuk, hogy ne a külső alapján ítélje meg az embereket, a játszótéren a kiálló fogú kislány, vagy a kövér kisfiú is biztosan szeretne vele játszani.

Hófehérke, Hamupipőke, és még száz hercegnő legnagyobb szenvedése, a megalázottsága miben rejlik? Mos, főz, takarít, elvégez minden alantas munkát. De mi magunk miért nem gondoljuk úgy, amikor a családunknak főzünk, mosunk, takarítunk, hogy ez „alantas” lenne?

Mikor egy családanya teszi meg ugyanezt, 8 órás kemény munka után, kisgyerek(ek) mellett, őket miért nem sajnálja senki? Sőt, sokan egyenesen boldognak merik nevezni magukat, amiért otthon lehetnek a kisgyerek első éveiben, és tudnak a családjukról gondoskodni.

Egy modern mesében vajon mit csinálna Hófehérke? Pénztáros lenne, vagy telefonmarketinges, esetleg egy multi középvezetője, akit a végletekig kihajtanak, és közben arra vágyna, hogy jön egy jóságos ifjú, és otthon főzhet, takaríthat, két kis bájos gyerek mellett, várva a férjét meleg vacsorával?

Rengeteg mesében szerepel a három testvér, ahol a két idősebb gonosz, buta, és rosszindulatú. Bántják, piszkálják a legkisebbet. De ha a saját nagyobb gyerekünk jön oda, hogy mi már csak a kistesót szeretjük, megszakad a szívünk.

Ez nem igaz, csak neki még több gondoskodás kell, és ezt hosszasan bizonygatjuk, ha kell. Aztán esti mesének felolvassuk, hogy a két gonosz nagyobb testvért hogy tette lóvá a legkisebb, akinek mindig, minden sikerül, még a szerencse is az ölébe hullik.

Arra neveljük őket, hogy ne legyenek agresszívak, verekedősek, aztán arról szól a tündérmese, hogy a királyfi hány gonoszt vágott le, hány feje volt a sárkánynak, akit megölt, és milyen jutalmat kapott érte.

Ezek a mesei elemek minden nép mesevilágában előfordulnak. Megtalálhatóak a világ minden tájáról összegyűjtött történetekben.

Mégis, milyen csúnyán, sandán tudnak az emberek arra nézni, aki sztereotípiák alapján ítéli meg az embereket.

A mese jó, és szükséges a gyerekeknek. Szárnyal a fantáziájuk, beleélik magukat a hősök szerepébe, eljátszhatják másnap, hogy ők a hős lovag, a szépséges királykisasszony, a libapásztorlány, aki a királyfit várja fehér lovon.

Lehet, nem is a mesével van baj, hanem velünk, felnőttekkel.

Akik megvetéssel gondolnak a szomszéd lányra, aki egy milliomoshoz megy feleségül, és nem látjuk már benne a szegény libapásztorlányt, akinek a sorsa végre jóra fordult.

Akik nem látják meg a szorgoskodó nagyanyóban a Hamupipőke életét megkönnyítő jótündért, akik nem képesek örülni annak, ha egy idegentől kapnak három babszemet, és egy jókívánságot.

Vagy csak irigykedünk, hogy a mesében nem mi voltunk a főszereplők.