Az anyává válás rögös útjai

Sajnos vannak olyan esetek, amikor nem elég az elhatározás és a sok próbálkozás bizony minden hónapban csalódottsággal ér véget.

Keressük a hibát, gondolkozunk mi lehet a baj, mit nem teszünk meg a sikerért és talán picit elkezdjük egymást vádolni. Majd a sikertelenségtől sarkallva elmegyünk orvoshoz, hogy kiderüljön mi is a bibi.. ha van.

Egyre nehezebb helyzetek állnak elő manapság, és bizonyított tény, hogy mind a nő, mind a férfi 40-40%-ban felelős, hogy nem jön a várva várt baba. A maradék 20%, ami hatalmas kérdőjel..

De a vizsgálatok a lelki megterhelések az esetleges, műtétek gyógyszerek és remények majd előforduló csalódások mind-mind nehéz helyzetbe sodorja a pár mindkét tagját.

Persze van, aki feladja, az egyikük kiszáll a kapcsolatból, de van, aki küzd, kitart, bármilyen nehéznek is tűnnek a dolgok, még ha messze van a cél, és nem látni a fényt az alagút végén.

Bár én nem vettem részt műtéten, nagyon vészesnek mondható vizsgálatokon, de túl vagyok két lombik kezelésen. Meg kell mondjam, nem is olyan egyszerű, de nem is annyira vészes.

Ha az ember belekezd, mert tisztázódik, hogy élete párjával csakis így lehet közös gyermeke és az ösztöne annyira hajtja, hogy mindenre képes már nem gondolkozik, csak cselekszik és sodródik az árral. Minden vizsgálat, minden vérvétel és minden injekció, meg gyógyszer, amit beadunk és bevesszük, hogy közelebb érjünk a célunkhoz, nem számít. Cselekszünk, mert cselekednünk kell, és ha minden rendben zajlik a kezeléssel, már kismamák vagyunk.

Olyan hirtelen történnek a dolgok és egy vagy kettő, akár három kis csöppség miatt aggódunk és reménykedünk, hogy vajon ha letelik a várakozási idő milyen híreket kapunk.

Ez megint a lélek próbája, mert nem kis dolog, ha már annyit elmondhatunk, hogy terhesek voltunk, holott azelőtt azt hittük, ez sosem fog megtörténni.

De mi van akkor, ha sikerül? Az öröm a boldogság a csoda és oly sok élmény, amit hirtelen felsorolni sem lehet.

Ám ha nem... Olyan nehéz nem beleélni magunkat abba, hogy gyermeket várunk, még ha csak egy kis „pötty” is abban a pillanatban, amikor a részünké válik. Feldolgozni a csalódottságot, a fájdalmat, a kínt, a poklot.

Mégis, nem lehet feladni, küzdeni kell, mert ösztönösen hajt minket az anyaság, hogy megtudjuk milyen amikor: ”Gyereket akarni igen nagy elhatározás: úgy dönt az ember, hogy élete végéig a testén kívül dobogjon a szíve”!