Kis gyerek, kis gond...

Ez nagyjából a tinédzserkor kezdetén szokott bekövetkezni, ugyanis ilyenkor szembesül a gyermek az élet nagy kérdéseivel, problémáival. Ezáltal pedig a szülőnek is újabb és újabb problémákat okoz. De hogyan lesz a tündéri, cserfes kislányból szülei ellen lázadozó, miniszoknyás, magas sarkú cipős „nagylány”, és az édes, eleven kisfiúból nagyszájú, feleselő, iskolakerülő „nagyfiú”? Erre több magyarázat is létezik. Sajnos egyik sem húzható rá minden gyerek-szülő kapcsolatra, minden eset más.

Egy gyermek jelleme három forrásból alakul ki: a genetika, a nevelés és a környezet hatásai által. A genetika nyilván eleve adott, ezen nem nagyon tudunk változtatni. A nevelés viszont sokat javíthat vagy ronthat a dolgokon. Ez azonban a gyermek életének eleje, hiszen egy bizonyos kor után nem igazán lehet nevelői szándékkal közelíteni hozzá. A legnagyobb hatása tehát a környezetnek van. Hányszor halljuk, amint valaki panaszkodik, hogy gyermeke rossz társaságba keveredett, belevitték a rosszba, ő nem is tudta, mit csinál? Sokszor. Némi igazsága van ezeknek a kijelentéseknek, de éppen attól, hogy a tinédzserek már felnőttként tekintenek magukra, felelősséggel tartoznak azért, hogy kivel barátkoznak. Kirívó esetektől eltekintve tudják, mire vállalkoznak és mibe vágnak bele. Amikor például kihagynak egy-egy tanórát, s inkább a téren lógnak a haverokkal, vagy amikor visszabeszélnek szüleiknek, mert az „menő”. Ezek a fiatalok, nagyon is tudják, mi a helyes és mi nem, csak sajnos nem érdekli őket. Ez szomorú, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy szüleik mennyire gondoskodóak voltak velük.

Mégis hogyan alakulnak át a kamaszok ennyire?

Mint említettem, nagyon fontos, hogy kikkel barátkoznak. Ha rendes, szorgalmas gyerekek a barátaik, nekik akarnak megfelelni úgymond, így ők is rendesek és szorgalmasak lesznek. Ha azonban bekerülnek egy olyan közegbe, ahol csak úgy tudják magukra vonni a figyelmet, vagy csak úgy tudnak barátokat szerezni maguknak, ha csúnyán beszélnek, ha rongálnak vagy verekednek, akkor azt fogják tenni.

De vajon ennyire fekete-fehér a helyzet? Szerencsére nem! Amennyiben azt veszi észre szülőként, hogy gyermeke különösen kezd viselkedni, nem mutatja be új barátait, titkolózik, problémái vannak az iskolában, és olyan szokásai vannak, amilyenek korábban nem, kezdjen aggódni! Helyesebben aggódás helyett beszéljen vele! Ne a háta mögött kérdezősködjön, ne kutasson a holmijai között, és ne bizalmatlankodjon vele szemben! Ezektől csak még zárkózottabbá fog válni, és még kevésbé fogja megtudni, hogy mi a problémája. Ha nyíltan, őszintén elbeszélget vele, mint egy barát, és biztosítja arról, hogy támogatja, és vigyáz rá, jó esetben meg fog nyílni ő is, és elárulja, ha gondja van. Ha mégsem, akkor tovább kell próbálkozni. Végső esetben fel kell keresni a barátait, és velük beszélni. Általában azonban elég, ha néhány átgondolt, megfontolt mondattal nyitunk, és várjuk, hogy ő lépjen.

Annyi biztos, hogy a tiltások, a szobafogságok, a fenyegetőzések, a megvonások nem válnak be. Akkor hogyan fegyelmezzenek? Nos, próbálják meg elérni azt, hogy ne legyen erre szükség. Tekintsenek gyermekükre értelmes, felnőtt emberként, hiszen egy tinédzser már nem sokban különbözik tőlünk. Ítélőképessége, értékrendszere azonban nagyon más még, így mindenképpen ügyeljünk rá, és óvjuk meg, ha erre van szüksége. Ha azonban csupán egy kis magánszférára vágyik, és megbizonyosodtunk arról, hogy nem keveredett semmiféle bajba, hagyjunk neki szabad teret! Őszinteséggel és bizalommal fogja meghálálni!

Szerző: Kiss Adrienn Éva

Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.