Nicsak, hogyan beszél? – A gyerekek anyanyelvtanulásának rejtélyei 1. rész

„Vegyen fel az anya engemet!” Minden anyuka hallott már ehhez hasonló, vagy még ettől is furcsább, de édes mondatokat. Ezek az okos hibázások mutatják, hogy a gyerekek rendszeralkotást végeznek, újraalkotják az anyanyelvet. Ebben a folyamatban érvényesülnek bizonyos megbonthatatlan törvényszerűségek, bár nem kell megijedni, az időhatárok minden babánál másak lehetnek.

Először is minden embernek vannak biológiai adottságai: észlelések, agyi felépítés, figyelem, emlékezet, amely a beszédtanulás képességét adja. Ma már kísérletek igazolják, hogy a magzat is hall hangokat, születése után pedig képes megkülönböztetni az édesanyjáét az idegenekétől. Körülbelül 3 hónapos korig minden hangot képes lenne megkülönböztetni, de egy idő után „rááll” a füle az anyanyelv sajátosságaira. (A japánok például nem hallják az „l” és „r” hang közti különbséget.)

A nyelv előtti hangadásnak is különböző folyamatai vannak: az újszülöttek reflexszerű sírásától kezdve egészen a gagyogásig. Ezek korántsem elhanyagolható dolgok, ugyanis a gyermek megalapozza a hangképzésének akaratlagos vezérlését.

Továbbá említést kell, hogy tegyünk arról, hogy az ember mindenekelőtt társas, szociális lény, tehát az érzelmi kapcsolódás elemi szükséglete. Ez adja a tanuláshoz a legnagyobb motivációt számára. Figyelje meg mindenki, hogy mikor a csecsemők látása még csak körvonalas, és homályos, ennek ellenére, amint felismerik a családtagjaikat, egyből mosolyognak rájuk, vagyis kapcsolatot próbálnak teremteni a világgal. Nagyjából 3 évig a család, a hozzátartozók és az otthon szolgáltatja az egyedüli és legfőbb környezetet a szocializálódáshoz, és a tanuláshoz.

Ahhoz, hogy létrejöjjön a beszéd, pedig egyértelműen külső feltételekre is szükség van: társas környezetre, elsajátítható nyelvi mintákra.

Milyen a legjobb minta a kicsit számára? Erről rengeteg vita folyik manapság is. A kisgyermeknek szóló beszéd jó néhány dologban eltér attól a formától, amit felnőtt közösségben használunk. Ilyen jellegzetességek a magasabb hangfekvés, gyakoribb és erősebb hangsúlyozás, nagy intonációs kontúrok (tehát nagyobb hanglejtések stb.), az egyszerűbb szavak használata, tehát az ún. „dajkanyelv” kifejezései (pl.: pápá, pipi, baba) és az egyszerű mondatszerkesztések.

Továbbá ide tartoznak még az ismétlések, lassú beszéd, szünetek, igazságérték kijavítása, kényszerítő kérdések feltevése, rag, és egyéb bonyolult nyelvtani formák kihagyása, suttogás vagy felkiáltás, és a gyermek nevének többszöri beiktatása a beszédbe.

Sőt a felnőttek egyfajta társalgási keretet igyekeznek teremteni csemetéiknek a könnyebb tanulás érdekében. Ezt modelltársalgásnak is nevezik. Vagyis a gyerekek gügyögését, szókezdeményeit értelmes közlésnek, társalgási válasznak tekintik, olykor kommentálják a baba produkcióit, ily módon interaktivitás jön létre köztünk és a kicsik között.

Ezzel, valamint a közös figyelem tárgyához kapcsolódó beszélgetésekkel, tárgyak megnevezésével, közösen megélt történések kommentálásával a család támogató környezetet teremt a nyelvelsajátításhoz. Ebben az a csodálatos, hogy mindezt ösztönösen tesszük. Vagyis a felnőtt világ rejtett tanítási elveket használ, leegyszerűsíti saját kommunikációját, hogy ezzel utódait segítse.

Tehát levonható a következtetés: tudományosan bizonyított tény, hogy a gyerek számára való gügyögés nem butaság, és nem elvetendő dolog, ugyanis egyes hiedelmekkel szemben nem lesz tőle kevésbé értelmes, sőt, csak a javára válik majd.

Hajrá kedves kisgyermekes családok, tessék csak társalogni!