Egyedülállóként szültem

Még a 20-at sem töltöttem be, amikor kiderült, babám lesz. Nem volt tervben, egy friss kapcsolatban voltam, mindössze két hónapja ismertük egymást. Egy pillanatra kicsit megijedtem, hogy most vajon mi lesz. Mert ki akartunk menni külföldre dolgozni, de még az előző munkahelyemen voltam (szerencsére még nem mondtam fel), ahol úgy tudtam, terhesen nem lehet dolgozni, nekem meg fogalmam nem volt róla, hogy ha nem lehet dolgozni, akkor mit lehet csinálni. Megijedtem azért is, mert én nagyon szerettem bulizni, havonta egyszer a legjobb barátnőmmel nyakunkba vettük az országot és mentünk éppen oda, ahová a kedvünk tartotta. Meg hát azért az a két hónap ismeretség az nem sok mindenre elég. Nem azon aggódtam, hogy talán nem is leszünk már sokáig együtt, hanem azon, hogy olyan kevés időnk jutott arra, hogy csak egymásra figyeljünk. De nagy volt a szerelem, és mindketten rajongtunk a gyerekekért, így arra jutottunk, hogy megtartjuk.

A szüleim ellenezték, amit meg is értek, hiszen gyakorlatilag mindketten ott laktunk anyukámnál. Én hivatalosan is, a párom meg egyszerűen mindig ott aludt, meg mindig ott voltunk. De megvoltak a nagyon szép terveink, hogy milyen lesz a közös jövő, ő ki is ment külföldre, hogy megkeresse azt, ami ehhez kell. Én is vele tartottam, bár tudtam, hogy nem maradhatok sokáig. De akkor már nagyon nem szívesen mentem. Állandóvá vált a veszekedés, soha semmiben nem voltunk egy véleményen. Egyszer a tettlegességig fajultak a dolgok. Túl sok volt már a rovásán. Nem részletezném, legyen elég annyi, hogy a volt párom egyszerűen a tartozékaként kezelt, nem mint önálló személyt és minősíthetetlenül viselkedett velem folyamatosan.

Elkerülhetetlen volt a szakítás.

Egy percig sem bántam, olyan felszabadult lettem, mint előtte nagyon régen. Akkor persze már 5 hónapos terhes voltam, már nem volt visszaút, de nem is akartam. Boldog voltam, hogy anya lehetek és annak is örültem, hogy itthon vagyok, a barátaim és a szüleim is mellettem álltak, mindenki felajánlotta a segítségét. Ettől kezdve a terhességem teljesen normális volt, semmi gond nem volt a világon. Csak az zavart, hogy sokkal fáradékonyabb lettem, de próbáltam élni a megszokott életem, jöttem-mentem, igaz, a bulikat már kihagytam, mert nagyon zavart, hogy nekem le kellett szokni a cigiről, és mások meg vígan pöfékelnek.

Néha jött egy-egy telefon vagy ordenáré hangvételű e-mail az extől, de semmi egyéb. Ez így ment egészen 2007 október 26-ig. Akkor arra ébredtem reggel, hogy a terhességem 38. hetének a közepén fájásokat érzek. Nem voltak túl erősek, és igazából nem is zavartak, csak nem voltam benne biztos, hogy mi is ez. Felkeltettem anyukámat, hogy szerinte mi lehet ez. Ő meg csak nézett rám mosolyogva, hogy bizony érkezik a kiscsemete.

Emlékszem, szép pénteki nap volt, még ujjatlan ruhában mentem be a kórházba, meg rövidnadrágban, de haza már télikabátban mentünk. A kocsiban még elintéztem pár telefont, le kellett mondanom az aznapi programjaimat, mert persze én minden napra megbeszéltem találkozókat a barátaimmal, nem tudtam ülni a fenekemen :) A kórházba kilenckor érkeztünk meg. Bementünk anyukámmal a szülőszoba folyosójára és szóltam egy nővérkének, hogy szeretném, ha valaki megnézne, mert azt hiszem jön a baba. Rögtön jött is az ügyeletes orvos, a nyomában 8(!) szülész-tanulóval. Bevittek a vizsgálóba, körbeálltak és a doki meg is állapította, hogy már igencsak nyitva van a méhszáj, úgyhogy irány átöltözni hálóingbe, borotválás aztán átkísérnek. Beöntést nem is kaptam már, pedig én szerettem volna, de azt mondták, arra nincs idő. A tanulók majd' kitépték egymás kezéből a borotvát, olyan lelkesek voltak, én meg ezen szórakoztam magamban.

Na, átkísértek a szülőszobára és felfektettek a szülőágyra. A szülésznő kérdezgette az adataimat, közben az orvos ezzel szinkronban szintén kérdezett tőlem mindenfélét, és a szülésztanulók is mindenféle instrukciókat adtak, hogy most emeljem a derekam, meg szorítsam össze a kezem, hát csak úgy kapkodtam a fejem...

Végre minden megvolt, akkor kértem, hogy szóljanak anyukámnak, mert szeretném, ha bent lenne. Egy tanuló kiment érte, utólag anyukám (aki nagyon fiatalos, és gyönyörű szép) elmesélte, hogy háromszor is lement mellette a srác, mire megkérdezte, hogy esetleg nem tudja, hol van a leendő nagymama. Amikor már anyukám is bent volt velem, én a világon semmitől sem véltem, úgy megnyugodtam, hogy bármit csinálhattak volna velem. Egy darabig jól elbeszélgettünk, közben nézték a babát monitoron. Egy óra múlva jött az orvos, hogy megnézze mi van, akkor úgy döntött, hogy burkot repeszt. A magzatvíz nem volt egészen tiszta és a picurka sem akart beékelődni, és még az is gond volt, hogy találtak a gátamnál valami kis apró fertőzést, amit előtte nem láttak, így majdnem császár lett. De aztán a főorvos lejött megnézni, és azt mondta, nem kell ide császár, ezt a babát meg lehet szülni természetesen is. Ettől kezdve az ügyeletes orvos csak velem foglalkozott, nem is láttam lemenni sehová. Nekem nagyon szimpatikus volt, szeretem a fiatal orvosokat, valahogy sokkal lendületesebbek.

Kaptam infúzión oxitocint, meg epis érzéstelenítést, de én nem sok hasznát vettem, mert a tolófájásoknál ez nem hatott, ami előtte volt, az meg számomra teljesen kibírható volt. Na de a tolófájások már igen durvák voltak. Kiderült, hogy szegény pici babámnak a nyakára van tekeredve a köldökzsinór, és nem is feküdt jól, Beékelődött a feje, de válla nem vízszintesen, hanem függőlegesen volt, tehát oldalasan akart kijönni. Mit ne mondjak, nagyon fájt, amikor őt forgatták belül, és az volt a legrosszabb, hogy a köldökzsinór miatt hiába nyomtam minden egyes fájásnál teljes erőmből, nem tudott szegény kijönni. Pedig az orvosom állandóan biztatott meg dicsért, hogy milyen nagyon ügyesen nyomok, pedig sokan akik jártak terhestornára, nem csinálják ilyen jól, én meg nem jártam és mégis mennyi erő van bennem. Ha ezt nem mondta volna, én biztos nem bírtam volna ilyen sokáig mindent beleadva nyomni. A végén már így is azt mondtam, hogy nem bírom tovább és valaki csináljon már valamit. Hát csináltak is, a másik orvos, aki ott volt, felpattant mellém az ágyra, és egy akkorát könyökölt a hasamba, hogy azt hittem, nekem most végem, én itt megfulladok és kibeleznek. De abban a pillanatban azt is éreztem, hogy mindjárt szétszakadok alul, ugyanis már a kis feje búbja kint volt az apróságnak, és az nagyon feszített. Mondtam is, hogy most már szedjék ki, mert ez már több a soknál, aztán a következő fájásnál nyomtam egyet és azt éreztem, hogy valami kicsusszan, hallottam a hangot is, hogy valami nyálkás dolog jön ki, és nagyon nagy megkönnyebbülést éreztem.

Utána arra emlékszem, hogy anyukám azt mondja lelkendezve, hogy oda nézz, ott a kisbaba! Én mindössze az egyik kis lábát láttam, mert éppen a mérlegre tették rá, és épp csak egy picit sírt, olyan illedelmesen, hogy "na ne aggódjatok, lélegzek, tessék, sírok nektek, de ennyi legyen elég". Az orvos pedig azt mondta, hogy "Nahát, egy kisfiú!", merthogy mindenki azt mondta, hogy lány lesz. Hát néztem egy nagyot, hogy hogyhogy kisfiú, erről eddig nem volt szó, de már mondtam is, hogy akkor lehet beírni, hogy Krisztián. És már adták is oda, egy zöld lepedővel tekerve, ott volt az én csepp kisfiam, még csupa véresen, nyálkásan, de már rám nézett a nagy kék szemeivel és komolyan mondom, amikor azt mondtam neki, hogy "Szia kisbaba, én vagyok az anyukád", akkor mosolygott.

Annyira szép volt, pedig elég furcsa kis feje volt, mint egy kis süveg, és egészen olyan volt az arca, mint az apjának amikor mérges, de valami hihetetlen gyönyörű volt. Utána odaadták anyukám kezébe is, aztán elvitték megfigyelni, anyukám meg felhívta apukám,hogy jöjjön be mert megvan a kisember. Összesen két éjszakát töltöttünk a kórházban minden gond nélkül, aztán jöhettünk is haza. Azóta Krisztián már majdnem hét hónapos, nagyon szép, mosolygós és barátságos kisfiú. Az apukája összesen kétszer látta, azóta el is tűnt. Nekünk nem hiányzik, mi így vagyunk egy boldog család.