Első nagy harcunk

Nem is tudom, hol kezdjem.

Igazából az vezérelt, hogy megírni az első közös nagy harcunk történtét, ami nem szól másról, mint a szoptatásról.

Egész terhességem alatt arra készültem, hogy nagyon szeretném szoptatni a kisbabámat. Minden ezzel kapcsolatos olvasmányt elolvastam interneten, újságból és még ahonnan lehetett. Szinte már görcsösen akartam, így nagyon elkeseredtem amikor olvastam, hogy másoknak már a szülés előtt megindult a teje, nekem meg semmi. Gondoltam nem baj, majd a szülés napján. Jó előre beszereztem tejelválasztó teát és azzal felszerelkezve mentem a kórházba.

A szülés napján csak este kaptam meg Vercsit, de akkor még nem volt tejem egy csepp se és a sok elolvasott információ után azt se tudtam, hogy kezdjek hozzá a szoptatáshoz. A segítség abban kimerült, hogy egyszer rányomták Vercsi babám fejét a mellbimbómra, és ott hagytak, mondván, hogy fog ez menni. Még aznap este elkezdtem inni a teát, de sajnos még második nap sem volt semmi eredménye. Még halvány jele sem volt annak, hogy nekem lesz tejem. A kórházban töltött második éjszaka szörnyű volt, szegény Vercsikém majdnem egész éjjel sírt. Hallottam, hogy korog a gyomra, éhes volt, de nekem még mindig nem volt tejem. Kértem, adjanak tápszert, de azt mondták, betöltött két napos koráig nem kaphat, menjek próbáljak pihenni és altassam el a babát is. De hogy, amikor szegény éhes?

Annyira sajnáltam, együtt sírtuk végig az éjszakát. A kórházban teáztatták és végül tápszert is adtak neki, olyan cumisüvegből, amit nem tudtam úgy dönteni, hogy ne ömöljön belőle. Már előre aggódtam, hogy ez az etetéssel kapcsolatos első tapasztalata, nem fog megtanulni szopizni.

Eljött a harmadik nap, amikor is azzal voltam elfoglalva, hogy jöhetünk haza és hátha itthon megnyugszom és beindul végre a tejem. Azért hazafelé beugrottunk a gyerekorvoshoz, akivel írattam fel tápszert és ki is váltottuk, hogy ha netán mégse indul be, azért ne éhezzen a babócám. Végül is este, zuhanyzás közben beindult. Nem sok, csak pár csepp, de annyira boldog voltam, sírva jöttem ki a fürdőből. A párom frászt kapott, hogy mi a baj.

Na aztán az itthon töltött első öt nap alatt annyit szenvedtünk, hogy azt nem lehet leírni. Szinte egyszer sem sikerült ciciből ennie, kb. egy óra próbálkozás után mindig cumisüveg lett a dolog vége. Amiben vagy lefejt anyatej volt, vagy tápszer. Rengeteget sírtam, annyira el voltam keseredve, hogy nem fogom tudni szoptatni. Na aztán az én Kincsem közben besárgult, így borzasztó aluszékony lett, nem tudtuk felébreszteni, így nem evett és kiszáradt. Az 5. napon döntöttünk úgy, hogy bevisszük kórházba, ahol aztán bent is tartottak a következő öt napra.

Hát ez az 5 nap maga volt a pokol. Két picike baba volt a szobatársunk (egy két hónapos és egy hét hónapos), mindketten nagyon betegek, az egyikhez már papot is hívtak. Annyira sajnáltam szegény babákat, olyan ártatlan kis lények és annyit kellett szenvedniük. És sajnáltam a szüleiket is. Én láttam őket beteg babákkal, ők meg láttak engem egy egészséges babával. Én nem is értem, hogy és miért kerültünk egy szobába, de biztos hogy nagyon rossz megoldás volt mindenkinek. A sok stressztől, idegeskedéstől és magától a tudattól, hogy szegény babák mennyire betegek majdnem elapadt a tejem, alig volt.

Éjjel, amikor felvettek az osztályra, Manó kapott infúziót, az ment neki egész éjjel.

Azt mondták, egy hét alatt beállítanak minket a három óránkénti evésre. Ez abból állt, hogy három óránként jöttek és "zaklattak", hogy ébresszem fel a babát és etessem meg, de 20 percnél tovább nem lehet cicin. Na most az én besárgult, túlontúl aluszékony Vercsikém az addig megélt egy hét alatt még nem tanult meg szopizni. De nem csak erre lett volna kevés a 20 perc, hanem arra, hogy felébresszem. Ez a 20 perc alatt folyton jöttek és kérdezgették, hogy miért nem etetem a babát, mindjárt letelik a 20 perc. Mondtam, hogy nem tudom felébreszteni, erre csak annyit mondtak segítség helyett, hogy próbálgassam. Volt olyan, aki megpróbálta, de egy-két perc után azt mondta, neki nem megy, próbáljam meg én és ott hagyott. Letelt a 20 perc és már hozták is a tápszert cumisüvegben. Azt sem várták meg, hogy lefejjem a tejet hogy azt kaphassa. Így ment ez egy hétig, persze fokozatos javulással, az aluszékonyságot tekintve. Mindig kicsit könnyebb volt ébreszteni, de nem evett mást csak tápszert. Alig vártam, hogy hazajöjjünk és úgy csinálhassam ahogy én szeretném.

Én tudtam, hogy nem akarom három óránként etetni, rá akarom bízni, hogy akkor egyen, amikor éhes, és annyit, amennyi jól esik, ne annyit, amennyi " a nagy könyvben meg van írva egy ekkora babának."

Eleinte azért mégis órát állítottam be, hogy három óránként felébresszem és etessem. De szegénykém annyira rászokott a tápszerre, hogy nem volt hajlandó még a lefejt anyatejet sem megenni. De nem adtam fel, nyüstöltem, küzdöttünk. Minden etetés úgy zajlott, hogy kb. fél órát próbáltunk rácuppanni a cicire, sikertelenül. Aztán a másik fél óra alatt lefejtem a tejet, addig szegénykém ordított, annyira sajnáltam, sokszor sírva fejtem. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de megérte a sok sírást.

Első lépésként végre elfogadta üvegből az anyatejet és eltehettem a tápszert.

Második lépésként teljesült a nagy vágyam és megtanult ciciből enni. Egyre többször sikerült rácuppanni és mindig egyre kevesebb ideig kellett próbálkozni. Végül is öt hét, öt kemény, kudarcokkal és rengeteg sírással teli hét után elmondhattam, hogy a babám megtanult szopizni. Nagyon nagy küzdelem volt, sok sírással mindkettőnk részéről, kisebesedett, vérző bimbóval, de megérte, mert így az én babám is anyatejet kaphat. És végtelenül örülök, hogy nem adtam fel, hogy kitartottam és türelmes voltam!

Mindenkit csak biztatni tudok, legyen kitartó, menni fog! Minden agyban dől el, bízni kell és minden menni fog!

Amikor ezt írom, már október van, Vercsi nyolc hónapos elmúlt és még mindig szoptatom, van tejem! Ezt is csak bátorításnak írom, hogy erőt meríthessen az, akinek erre szüksége van! További sok sikert mindenkinek!