Kétségbeesve

Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, és kilátástalannak érzem a jövőmet! Kérek szépen mindenkit, akinek van kedve és egy kis ideje, hogy olvassa végig a cikkem és írja le a véleményét, talán tudok belőle meríteni! Elsősorban férfiak véleményére vagyok kíváncsi, de nők, lányok, asszonyok, anyák véleményét is várom!

Megpróbálom érthetően megfogalmazni egyszerűnek nem mondható helyzetemet, kezdem az előzményekkel! Jelenleg 22 éves vagyok (pontosabban leszek márciusban), a párom 26 (lesz áprilisban) és alig több mint másfél éve vagyunk együtt. Ez sokaknak talán nem jelent hosszú időt, én ennek ellenére mégis úgy érzem ezer éve ismerjük egymást, talán azért mert rengeteg jó és rossz dolgot éltünk és vészeltünk át együtt. Az előző 5 éves kapcsolatom során sem tudtam ilyen szoros kapcsolatot kialakítani, mint a jelenlegi párommal sikerült, és ezt bátran merem az ő nevében is kijelenteni! Alig 1 hónap ismeretség után kezdtük egy a kapcsolatunkat, majd 2 hónap együttlét után össze is költöztünk, azóta is együtt élünk. Több mint féléve éltünk együtt csak mi ketten, amikor kiderült, hogy terhes vagyok.

Mielőtt tovább folytatnám a történetet, kell egy kis kitérőt tennem, hogy mindenki értse a reakciókat. 15 évesen mentem el életemben először nőgyógyászhoz, mert akkor már több éve rendszertelen volt a menzeszem és iszonyatos fájdalmakkal járt. Rögtön kiderült, hogy van egy 5 centis cisztám a petefészkemen, amit - mivel már túl nagy - meg kell műteni. A cisztát megpungálták, ami annyit jelent, hogy kilyukasztották és a benne lévő folyadékot leszívták. A fájdalom viszont így sem múlt el, már egy fél tucat nőgyógyásznál megfordultam, mire kiderült, hogy endometriózisom van. Ez röviden tömören olyan betegség ami azt jelenti, hogy a méhen kívül is vannak méhnyálkahártya szigetek, amik nagy fájdalmat okoznak és meddőséghez is vezethetnek. Mindez 15 évesen zúdult a vállamra, és azóta mondogatják az orvosok, hogy próbáljak meg minél előbb szülni. Azóta szinte minden évben volt cisztám, hol kisebb, amire gyógyszert szedtem, hol nagyobb amivel műtöttek, azóta már laparoszkópiával is, ami a ciszta kimetszését jelenti.

Na most ennek tudatában meglepődtem ugyan, de miután az orvosok közölték, hogy nagyon nehezen fogok tudni teherbe esni, rettenetesen örültem, hogy anya leszek. Szerintem kevés az a nő, vagy akár férfi, aki nem szeretne szülő lenni, és nekem a betegségem miatt mindig is nagy félelmem volt, hogy nem lehetek majd anya.

Nagyon boldog voltam, a párom viszont kisebb sokkot kapott. Előjött már erről korábban is a szó, ő közölte már, hogy 30 éves kora előtt biztos nem szeretne gyereket, ráadásul ő nagyon ambiciózus, és nagyon dominál az életében a pénz. A mi álláspontunkat tükrözte a családunk reakciója is, míg az én hozzátartozóim pezsgőt bontottak a hír hallatán, a párom anyukája és testvére megkérdezte megtartom-e.

Bennem egy világ omlott össze. Nem terveztem, hogy 21 évesen leszek anyuka, de nem is voltam egy pillanatig sem elkeseredve, tudtam, hogy a családomra ebben száz százalékig számíthatok, és a betegségem miatt már lélekben fel voltam rá készülve. Egyetlen másodpercre sem jutott eszembe, hogy elvetessem, akkor is megtartottam volna, ha az orvos nem közli velem, hogy ha elvetetem valószínű nem lehet több babám!

A párom családja viszont teljesen lehangolt, ahelyett, hogy örültek volna, vagy legalábbis próbálták volna örömhírnek felfogni, inkább kétségbe estek. A párom sem volt feldobódva, mivel az ő tervei szerint csak akkor jönne a baba ha már minden körülmény adott, de ennek ellenére mellettem állt, és vállalta velem a babát.

A 12. heti ultrahangon azonban nem élt a baba. Rettenetes érzés volt, eszembe se jutott, hogy ez megtörténhet velem. Újra kórház, újabb műtét. Senkinek nem kívánom amit átéltem! Tulajdonképpen ugyanúgy kikapartak, mintha abortuszom lett volna. Szerencsére minden jól sikerült, ha lehet ezt így megfogalmazni. A történtek után viszont mindennél jobban anya akartam lenni, és rászedtem a páromat is, hogy próbáljuk meg újra.

Persze ebben az is közrejátszott, hogy közölték az orvosok, hogy minden egyes beavatkozással csökkenek az esélyeim, amit ugye az endometriózis tovább ront, mivel erre nincs gyógymód, és ez minden egyes menzesszel csak romlik. Ugyan még a baba előtt szedtem egy fél évig rá gyógyszert, ami rengeteg hormont tartalmazott, de ez is csak a szedése alatt gyógyított valamennyire. A párom nagy nehezen de belement.

Kivártuk a 3 hónapot, amit ilyenkor ki kell, aztán összehoztuk a második bébit. Már a menzesz kimaradása után egy héttel mentem orvoshoz, és ott volt a baba. Feküdtem végig, az egyetemre se jártam be, szedtem mindenféle vitamint amit az orvos ajánlott, szedtem magzatvédőt, jártam mindenféle vizsgálatokra. Igaz, hogy a babával együtt kiderült, hogy megint van egy 4 centis cisztám, de ahogy a babám nőtt, a ciszta ment össze, így nem kellett vele törődni.

A 10. hétben hallottam is a pici babám szívverését, de volt egy kis barnázásom, amivel be is fektettem a kórházba az első eset miatt, de zárva volt a méhszáj és nem is esett meg többször így egy hét pihenő után kiengedtek. Sokszor fájt a derekam, de minden eredményem jó volt, így az orvos annak tulajdonította, hogy már nőtt a hasam, ami látszott is. Minden este a hasamat simogatva aludtam el, aztán jött a 12. heti ultrahang, ahol megint nem volt szívhang. Teljesen összeomlottam.

Megint kórház, megint műtét. Milyen érdekes az élet, fogalmazta meg az orvosom a műtő előtt engem váró édesanyámnak, miután kitoltak engem a műtőből és betoltak egy nőt, aki abortuszra ment. Aki szeretne annak nem lehet, akinek megadatik, az meg eldobja a lehetőséget! Iszonyatosan elkeseredve az élettől is elment a kedvem, nem hogy attól, hogy újra babával próbálkozzunk, így a műtét után megbeszéltük a párommal, hogy most pár évig szüneteltetjük a dolgot! Éreztem rajta végig, hogy csak miattam csinálja, és nagyon nehéz volt őt meggyőzni a dolog jó oldaláról, de mindig abban reménykedtem, hogy majd ha kezébe veszi a kislányát vagy a kisfiát, majd ellágyul a szíve, mert akármennyire is kemény embernek mutatja magát, nagyon érzelmes legbelül.

Pontosan ezért mondtam azt a páromnak, hogy legközelebb akkor szeretnék újra teherbe esni, ha ő kér meg rá, nem fogom siettetni, és rábeszélni sem. A környezetem szerint nem a koromnak megfelelő a gondolkodásom, de ezek után próbáltam "visszafiatalodni", és megerőszakolva magam, 22 évesen élni, bulizni járni, és szórakozni.

Aztán a mai nap folyamán voltam orvosnál, a műtét utáni kontroll miatt. Teljesen elkeserített. Közölte, hogy a cisztám - amiről el is feledkeztem - mivel már nincs baba, újra növekszik, és nem tud tőle megjönni a menstruációm sem, és meg kell műteni. Hurrá egy újabb műtét, már úgyis olyan rég volt!

Ráadásul azt mondta emberként megérti az elkeseredésem, de orvosként nem tanácsolja, hogy lemondjak pont most a babáról, mert az évek múlásával csak romlanak az esélyeim. Az újabb laparoszkópia egy újabb kimetszés a petefészkemből, az endometriózisom, mivel nincs baba, újra csak terjed...

Ismerem a párom véleményét, és tudom, hogy szeret engem mindennél jobban, de azt hiszem nem benne bele még egyszer. Őt nem győzik meg az orvosi érvek, és valahol megértem őt is, hiszen én sem kényszerből szeretnék babát, és nem szeretném rá erőltetni, sőt hogy őszinte legyek a második baba elvesztése után nekem is elment a kedvem, de szörnyű teher, hogy az idő meg sürget!

Életem egyetlen vágya, hogy egyszer édesanya lehessek, és ha garantálná nekem valaki, hogy az lehetek még 5-6 év múlva is, én szívesen kivárnám a párom kedvét is, hogy én is lediplomázzak stb., de a betegségem nem ezt ígéri...

Őszintén, nektek mi a véleményetek?