Komplikációk és koraszülés

Zéténynek, aki 29. hétre jött a világra

Nagyon nehéz, még így öt év távlatából is visszagondolni rá, hogy egy hajszálon múlt az életünk, de úgy érzem, ki kell írnom magamból a fájdalmat, a rengeteg nehézséget, amit még a mai napig nem tudtam feldolgozni. Pedig a kezdeti nehézségek ellenére végül is szerencsésen alakult minden...

A kisfiam nem tervezett baba volt, kis "véletlenke", de egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy nem tartom meg. Arra viszont nem gondoltam, hogy a gyermekem apja a terhességem negyedik hónapjában, anyja befolyásolására úgy dönt, hogy mégsem akar még apa lenni. Ám ez sem ingatott meg abban, hogy egyedül is vállaljam, bár így sokkal nehezebb volt elfogadni a terhességet. Elfojtottam a bánatom, de legbelül nagyon bántott, hogy hogyan lehet egy ember ilyen felelőtlen és érzéketlen, hogy tud úgy élni, hogy tudja, gyermeke lesz, de nem vesz róla tudomást.

A 6. hónapban voltam, és éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben, egyre sűrűsödtek a rosszulléteim. Az orrom gyakran vérzett, nagyon erős, gyomortáji szorító fájdalmaim voltak, és tele voltam vízzel. Szóltam a védőnőnek és a fogadott orvosomnak is a panaszaimról, de egyik sem tulajdonított jelentőséget a vészjósló jeleknek. Az életünket tulajdonképpen annak köszönhetjük, hogy megvettem a „Problémák a terhesség alatt” című kiadványt, amiben megtaláltam a terhességi toxémia jeleit. Kétszer is nagyon magas vérnyomást mértem, és olvastam, hogy 140/90-es vérnyomástól már kórházi kezelést javasolnak.

Kisfiam keresztapja és édesanyám vittek be a győri kórházba 2004. április 3-án, szombaton, de még ott sem akartak bent tartani a magas vérnyomás miatt, csak azért maradhattam, mert az NST tízperces fájásokat mutatott. Nem végeztek egész hétvégén semmilyen alapos kivizsgálást, laborvizsgálatot sem, kaptam egypár gyógyszert a magas vérnyomásra és a koraszülés megállítására. Egész hétvégén rosszul voltam, a vajúdó kismamák próbáltak segíteni, mert ott helyeztek el.

Hétfőn aztán jött a főorvos, elmondtam a panaszaim, szerencsére alapos vér és vizeletvizsgálatot rendelt el. Ebéd után jött meg az eredmény, ami nagyon rossz lett, a májfunkcióm a csillagos egekben volt, a vérlemezke számom 40 ezer volt - pedig a legalsó minimum határ 120 ezer -, a vizeletemben fehérje volt. A főorvos azt mondta, hogy terhességi HELLP-szindrómám van, ami egy nagyon súlyos, életveszélyes állapot, összeülnek konzíliumra, hogy mit tegyenek. Közben még előttem szidta meg a többi orvost, hogy már 3 napja bent fekszem, és nem kaptam meg a tüdőérlelőt, így kisebb lesz az esélye, hogy a magzat tüdeje beinduljon, ha világra kell hozni.

Négy órakor jöttek vissza, és mondták, hogy el kell venni a babát, mert ilyenkor elsősorban az anya életét mentik, de a gyermeknek is jó esélyei vannak, mert ezen a terhességi héten a koraszülöttek már életben szoktak maradni, ha nem lép fel komplikáció. Szóltak a fogadott orvosomnak, hogy azonnal jöjjön, mert császározni kell a kismamáját. Megérkezett nagy sebbel-lobbal, de egy biztató szót nem kaptunk tőle, azt mondta, bármi előfordulhat velem és a babával is, a helyzet a lehető legrosszabb, csak annyit tehetnek, hogy megszakítják a terhességet, mert ezt a veszélyes kórképet a terhességi hormonszint okozza.

Rettegtem, hogy el kell válnunk, amikor még nagyon messze lett volna a szülés rendes időpontja. El sem tudtam, és nem is akartam elképzelni, hogy mi lesz most velünk, csak hagytam, hogy történjen, aminek történnie kell. Előkészítettek a műtétre, közben előttem vitatta meg az orvosom és az aneszteziológus, hogy hogyan történjen a császármetszés. Az orvosom nem engedett gerincvelői érzéstelenítést, nehogy az alacsony vérlemezke szám miatt elvérezzek, az aneszteziológus pedig azon aggódott, hogy ha engem elaltatnak, a babába is átjut az altató, és lehet, hogy nem tudják majd feléleszteni. Végül megegyeztek, hogy elaltatnak, és az orvosom gyorsan kikapja a babát. Az édesanyám végig a műtőajtóban állt, ott imádkozott értünk. Azt mondta, még le sem csukódott a szemem, már vágták is a hasamat, engem géppel lélegeztettek. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy az intenzív megfigyelőn hatalmas fájdalomra ébredtem, mert elfelejtettek a műtét után fájdalomcsillapítót adni.

Az orvosom elmondta, hogy a kisbabának leállt a légzése, azonnal inkubátorba került, és rohantak vele a koraszülött osztályra. 2004. április 5-én 20 óra 25 perckor, 29. hétre megszületett Zétény, 1480 grammal, 4/7 APGAR eredménnyel.

Én tehetetlen voltam, csak feküdtem kábán, nem lehettem vele, még mindig életveszélyben voltam. Két nap múlva lettem olyan állapotban, hogy tolókocsival vittek át a koraszülött-részlegre, hogy végre megláthassam Őt. Sohasem felejtem el az első találkozást! Ott feküdt csendesen az inkubátorban. Alig látszott ki a sok műszer, infúzió, rácsatolt érzékelők és drótok közül. Vékony kis karjában-lábában tűk voltak, amit fogalmam sincs, hogy tudtak behelyezni az ujjnyi kis végtagjaiba, szörnyű volt látni, ahogy küzdött a leheletnyi kis életéért, de én mindvégig vele voltam és bíztattam, most nagyon erősnek kellett lennem.

Máig is érzem a fertőtlenítő illatát, az életfunkciókat jelző gépek riasztását, csipogását. Nem kívánom senkinek sem, hogy ezt át kelljen élnie, ráadásul úgy, hogy az apa nincs mellette, akivel együtt kellett volna túlélni mindezt a szörnyűséget, és támaszt adhatott volna a nehéz helyzetben. Majdnem három hónapot töltöttünk a koraszülött osztályon, én minden nap rettegve telefonáltam és mentem be a kórházba, hogy mi vár ránk. Zétény többször esett át súlyos kórházi fertőzéseken, állandóan szurkálták, 12 napig infúzióval táplálták, utána 2 hónapig gyomorszondán. Többször leállt a légzése és újra kellett éleszteni, ödémás lett, de Ő mindent kibírt.

Ma már gyönyörű 5 éves kisfiú, az átlagnál egy fejjel magasabb, ránézésre semmi sem látszik abból, hogy koraszülött volt. Kisebb gondok maradtak vissza, gyenge az immunrendszere, logopédus foglalkozik vele, motoros funkciós zavarai vannak, de mindez fejleszthető, értelmileg teljesen ép, kétévesen már ismerte a betűket, a színeket. Igazi egyéniség, mindenről megvan a saját véleménye, mindent kiharcol, igazi küzdő jellem született a családunkba.

És az apa, aki az elején elmenekült ma már büszke édesapa, kisfiunk, Szalai Zétény Ádám az egész család szeme fénye!

Napok! Hetek! Hónapok! Baj!

Már nem várhatok! Születés, világ, élet! Most mi lesz?

Nagyon félek! Segítség, ápolók, orvosok! Anya, hol vagy?!

Hol vagyok? Percek, órák és napok...

Élek és megvagyok.

Inkubátor, oxigén, gépek.

Hé, világ, ez az élet?

Aggódás, féltetek, félek.

De itt a helye a reménynek.

Tejecske, anya, éltető erő, élni oly felemelő!

Éjjelek, reggelek, nappalok,

Lassan, de egyre nagyobb vagyok.

Anya, mama, papa, a család!

Otthon! Az álom valóra vált!

Köszönet! Hála mindenkinek!