Életet adni s közben kicsit belehalni.

Egy álomszép terhességet éltem meg egészen addig, amíg el nem jött az utolsó 3-4 hét és az utolsó bemutatásra sor nem került.

2014. 02. 24.

Reggel ébredés, készülődés a kórházba, bemutatásra. Akkor már tudtam, hogy nem jövök már haza, ugyanis Boglárkám jelezte érkezését. Izgultam és egyben féltem is. Tudtam, hogy mi vár rám. Antibiotikum dózis a streptococcus szűrés miatt. Valahogy éreztem, hogy nem fog simán menni a szülés. Végig éreztem! Reggel 9 órára jelenésem volt. Mikor szóltam, hogy jelek vannak, még azt mondta a nővér, hogy ezzel még hazaküldenek. Mondtam neki, hogy lehet, de én nem megyek haza! Aztán jött a bemutatás. Az orvos rögtön közölte, hogy egy ujjnyira tágultam, irány a szülőszoba és megindítják a szülést, amint megkaptam az antibiotikumot. És kezdődött a várakozás. Előbb örömmel teli, aztán jött a sokk! Megkaptam az antibiotikumot és kezdték adagolni az oxitocint. Megkezdődtek a fájások. Közölték velem, hogy ezt a babát természetes úton kell megszüljem, mert sok volt már a császár aznap. Én azt mondtam jó, jöjjön aminek jönni kell! Burokrepesztés, pocakomon a CTG, az ajtó fölött egy hangfal, ahonnan dübörgött Bogi szívhangja. Jó volt hallgatni. Egész addig, amíg a sűrű görcsök miatt elkezdett lelassulni a szíve a kicsinek. Megijedtem! Jöttek a fájások. Egyre sűrűbben és egyre kevésbé bírtam. Kértem fájdalomcsillapítót, amit a doktornő azonnal egy szúrása a helyes pontra szúrt. Jött az orvos, megvizsgált és közölte ez a gyerek sose fog így megszületni, miért indítottak, amikor rögtön császározni kellett volna?!

Boglárka a gyomromba volt felhúzódva, fordított testtartásban. Arccal a pocak felé. Nem volt hajlandó megmoccanni sem onnan! Előkészítettek a császárra. És megint csak várakozás. Bennem akkora félelem és idegesség volt, hogy miért kell várni, ha mindjárt leáll a szíve a kicsinek? Aztán jöttek értem, bevittek a műtőbe végre. Tegyem hozzá, délelőtt fél tíztől a szülőszobán feküdtem. Mikor a műtőbe toltak, volt majdnem hét óra. Kezdték azzal, hogy azt a bizonyos pontot nem találták a tűvel. Ötszöri próbálkozás után sikerült. Ez azt jelenti, hogy 5 tűt dobáltak el. Közben hajtogattak össze-vissza. Jöttek a görcsök és én már egyre jobban sokkoltam be, hogy mi lesz most?! Arcomra maszk került, éreztem, ahogy a hasamat mossa le a doktornő a fertőtlenítő folyadékkal. Oldalra néztem, a párom a kis ablakon keresztül figyelt és mutatta a hüvelyk ujjával, hogy minden rendben van! Egy nagyon sóhajtottam és becsuktam a szemem. Filmszakadás. És itt jött az én harcom az életben maradásomért! Bogi megszületett épen és egészségesen, én viszont meghaltam! Leállt a légzésem. Párom csak annyit látott, hogy pofozgatnak, aztán tolják le a tubust a torkomon. Őt elhívták a kicsihez, hogy amíg engem újra visszahoznak az életbe, azt ő ne lássa és nyugodtan tudjanak velem foglalkozni és felvittek az intenzív osztályra. Tibi kikészült. Zokogva hívta fel a rokonokat. Aznap este a testvéreim majdnem mind bejöttek hozzám. És én semmire sem emlékszem! Pedig velem voltak, fogták a kezem, simogatták az arcom. És én nem adtam jelzést nekik, hogy ott vagyok! Hazaküldtek mindenkit. Egyedül maradtam. Valamikor éjjel tértem magamhoz. Senkinek nem kívánom azt az ébredést! Mikor kinyitod a szemed, cső a szádban, kezed lekötve! Öklendeztem és éreztem szétszakad a hasam. Jött az éjszakás nővér és az ápoló fiatalember. Kikaptam, hogy ne csináljam, mert baj lesz. Kicsit lenyugodtam. Ott hagytak. De jött az újabb pánikroham, iszonyatos halálfélelem, hogy meg fogok fulladni! Már ömlött a könny a szememből. Az ápoló férfi megszorította az államat és veszekedett velem, hogy hagyjam már ezt abba, mert bajt csinálok! Hívták a doktornőt, aki elmondta, hogy mi történt és hogy kiveszi a csövet, de ha látja, hogy nem megy a légzés vissza is teszi! Végre megszabadultam attól a nyomorult tubustól. Kérdezgettek, hogy kapok e levegőt rendesen. Mondtam, jól vagyok, csak megijedtem. Kezeimet szabaddá tették. Kérdeztem az ápolót, hogy haragszik rám?Azt mondta igen, mert nem fogadtam szót. Én meg csak azt mondtam neki, hogy ne tegye, mert nem élte át azt, amit én! Reggelig egy szemhunyásnyit sem aludtam. Féltem, ha elalszom, visszateszik a csövet és meghalok. Reggel, amikor átadtak a nappalos műszaknak, elmondták mi történt velem. Én azt hittem vicceltek, amikor azt mondták, le kellett szedáljanak. Utólag kiderült minden. Még voltak vizsgálatok. Vért vettek, szív ultrahangot csináltak. Jött gyógytornász is. Aztán felhozták megmutatni Boglárkát. Mikor megláttam, minden rosszat elfelejtettem arra az időre, míg velem volt. De elvitték és jöttek a látogatók. A párom, a barátom, a testvéreim. Aztán kiküldték őket, mert engem készültek levinni a szülészetre az intenzívről. Végre kikerültem abból a szörnyű teremből. Még folyt az infúzió. Kint a rokonok kérdezték, hogy kimehetek-e majd hozzájuk, vagy bejöhetnek-e ők hozzám. Nem engedték be őket, Így megvárták, míg lefolyik az infúzió és én saját lábamon kicsoszogtam hozzájuk, mert meg akartam ölelni mindenkit. Hétfőn szültem, pénteken már azt mondtam, ha nem engednek haza saját felelősségemre, fogom a gyereket és haza megyek. Nem volt fogadott orvosom, nem tudtam fizetni, ezért segítséget sem kaptam. Csalódtam!

De végül mi győztünk. Itt vagyunk épen és egészségesen.