Az én őrült családom...

Négy éve írtam róluk egy kis szösszentyűt. Ma hajnalban bőgve olvastam. Most pedig elmesélem nektek is.

"- Mamszi, ugye nem akarsz normális lenni? Kitagadunk!!!"

Hányszor hallottam ezt a két mondatot már a gyerekeimtől! Huhh, megszámlálni sem tudom már. A válaszom mindig ugyanaz: "Ééén? hát tudok én normális lenni?". Folyton bolondoznak, nevetnek, hullámoznak körülöttem, ontják a humorbugyorukból spontán előkapott marhaságokat, és élvezik, hogy velük élvezem.

Most itt ténfereg mellettem a legnagyobb. Szombaton horgászni volt, természetesen örült a tavaszi napsütésnek, hazaérve viszont már meglepetésként érte, hogy a tükörből a "Rettenthetetlen" c. film harcosa néz rá. Fél arca jobb oldalt a vörös legmélyebb árnyalataiban játszott, a bal hulla fehér. Így jár, aki elfelejtkezik a napsütés átkos hatásáról! Három csaj dőlt háromfelé a röhögéstől kétségbeesett halálhörgései nyomán. "Jól van, röhögjetek csak!" felkiáltással vágta magára az ajtót, majd kiosont, halkan kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és eltűnt megint. Pár perc múlva már harci üvöltéssel rontott a szobába: "renegáááát letteeeem, klánt változtattaaam!", és büszkén mutatta a stikában elorzott vacsorai tejföllel bekent képét. Most már csak annyi a változás, hogy inkább álarcát magánfelejtő, s úgy napfürdőző Zorro+egy mosómedve hatását kelti, ha ránézek. (Jelenleg a nyelvét nyújtogatja Rám, és durcás képet vág!)

Ugyanez a fiú viszont máskor, amikor az én kilométerhosszú lelkivilágom lement omegába (mit nekem alfa, béta, gamma!, ha én lemegyek, akkor alaposan teszem, nem kicsinyeskedem a depressziómmal), elcsente fekete szemceruzámat (azóta sem találom, pedig megesküdött mindenre, ami nekem szent, hogy visszatette a helyére), kipirosította magát (hihihi, most nem kellett volna), kimonót öltött, szőrös lábszára kilógott belőle, 47-es edzőcsukájában sikkesen belibbent a szobába, 2 méteres kínai fali legyezőmet kecsesen, és kacéran lengette maga előtt, 2 centis szempillát rezegtetve, furmányos gésa mozdulatokkal táncra perdült, és előadta a Kill Bill 2. betétdalát, japánul. Hát így próbálj omegában maradni!!!!

... vagy elmész velük piacra. Már az is gyanús, nagyon gyanúúús lehetett volna, hogy egyáltalán ők, saját maguk felajánlották. Hmm, gondolhattam volna rá, hogy valami turpisság sül ki belőle. De én inkább büszke voltam rájuk, hogy végre beérett nemlétező anyai szigorom gyümölcse, és önként, dalolva jönnek velem. Kérem a kiló almát, nem véve észre, hogy tömegesen eltűnnek mellőlem, egymagam állok az eladó előtt, majd csörög a telefon. De hogy csöröööög! "Seeebúúúús, mitakaaasz? kááávét? nííícseeeeen! szendvííícs? nyemadooooook! menyinnnen, hüüüülyeee köcsöööög........." stb. 80 éves árusnéni szemei kerekednek, kezében a két almával, amit éppen a szatyorba akart helyezni megdermedt, én meg kétségbeesetten kapkodtam a "sohamegnemtalálható" mobil után, hullottak a kezemből a nájlonszütyők, repült a zöldség, a lángolt kolbász, őrült káosz keletkezett körülöttem, mire le tudtam lőni szegény telefonomat. Csak utána hallottam meg a hátam mögött gurgulázó röhögést, de mire megfordultam, már blazír képpel, "nemisismerjük azt a lökött nőszemélyt" kifejezéssel az arcukon álltak három standdal mögöttem. Volt is kergetőzés a piacon.

Szalagavató, szintén fiamnak. Egy hetes őrült hajrá a ruhákkal, cipőkkel. Lányom két napig kétségbeesetten tanult "suhanni" az előszobában tűsarkú báli topánjában. Ophelia őrülési jelenetét előadva kapaszkodott a falba, két kézzel kitámasztva magát. Néha ráborult a tapétára, tíz körömmel kaparva, zokogva, "éljen a világbéke" sikítással vonszolta magát tovább. Én érdeklődő arckifejezést vágtam hozzá, a többiek "hajráááá, mindjárt a végéreérsz!" felkiáltásokkal biztatták. Majd leborult a földre és ott sírt a nevetéstől. Mi is! Én morogva válogattam a "sohanemvolt" estélyidresszeim között, világvége hangulatban, mert utálom a felhajtásokat, de egyszer szalagavat az ember kicsinyke, 192 cm-es fiacskája, bííírni kell a strapát. Sokadik kérdésemre, hogy "mit is vegyek fel?", egy röpke választ kaptam: "tök mindegy, úgyis te leszel a legextrémebb anyuka, de ha ránk hallgatsz, akkor előre a konyhaajtót, hátulra a WC-ajtót, és kösd át spárgával!" Meghatódva, könnyeimmel küszködve vágtam hozzájuk az éppen kezem ügyében lévő bakancsomat. Aztán ők csodálkoztak a legjobban, amikor lekeringőztem az összes anyukát, és hazafelé, a korcsolyapályává fagyott úton tűsarkúban salsáztam a legjobb barátnőmmel, hátulról halk suttogásukat hallva: "Ezek nem épek! Mindjárt fenékre ülnek. Hová tetted azt a hülye fényképezőt? Nálad volt! Nemiiiis! Nálaaad!" Persze nem találták, így nem sikerült megörökíteniük őrült vitustáncunkat. Később kiderült, hogy az én táskámban lapult a gépezet, mert mindent bölcsen odatettek, mondván, te elbírod, vigyed. Nálad legalább nem veszik el.

Mi mindent megszavazunk. Jobbak vagyunk, mint a parlament. Egy szemét levitelt családi gyűlés, naptánc-eljárása, kisorsolandó cetlik írása (hüülyeee, nem ér mindegyikre az én nevemet ííírniiii!) előz meg. Aztán rohad a szemét még vagy két napig a konyhában, de megszavaztuk, elégedetten dőlhetünk hátra, hogy milyen diplomatikusan oldottuk meg a helyzetet.

Ha itt ülök a gép előtt, fejemen a fülesemmel, és javában hörög a metál, amit szeretek, (reggeli alapfelállás: fiam szobájából üvölt a Depeche Mode, lányoméból a nyálas-romantikus, nálam a Motörhead vagy valami jó zúzós magyar "ereszdelahajam", óriási hangzavar és káosz, sorszámosztás a fürdőszoba előtt, de mindig más megy be furmányosan kicselezve az éppen aktuális szám tulajdonosát), természetesen nem hallom, hogy éppen mit üvöltöznek nekem nagy bőszen, hiszen akkor kell ám elmondaniuk mindent, akkor jut eszükbe 3 évvel ezelőtti történet, majd megjegyzéseket tesznek, halláskárosultnak titulálnak, én pedig nagy rutinnal, hátra sem nézve bombázom őket a kezem ügyében lévő tollakkal, egyszer még egy kávésbögrével is. Éééés nem tudnak elugrálni előlük! Gyorsabb vagyok náluk! Prímán el tudom találni a delikvenseket.

A legkisebb sem lóg ki a sorból. Nemrég bement a fiam szobájába, az ottani számítógép előtt ült hímnemű csemetém, és lányom barátja, a két lány unott képpel bámulta a tévét, nem foglalkoztak velük, ez maradt nekik. Mire Manó nagy sóhajjal és a 7 évesek teljes életbölcsességével megjegyezte: "Hmm, pasik! Előbb a gép, aztán a csajok!", és széles vigyorral csatlakozott a két lányhoz valami irdatlan hülyeséget nézni. Szerinte a legjobb film az, amiben van szex, robbantás és dinoszauruszok. Az első szó értelmével még gondjai vannak, de szerinte ez a mondat így teljes.

Hát ilyen az én kis családom. Őrült és gyönyörű! De én így szeretem őket, ilyen bolondosnak, vidámnak. Talán ha megváltoznának, én is kitagadnám őket. Csak tudnám, miért sóhajtanak fel az osztálytársaik, hogy "én is ilyen anyut szeretnék magamnak". Nem értem. Miért is????

2006. - valamelyik kora tavaszi hónapban

Most megint belement a sminklemosó a szemembe. Csípi. Megyek egy bömbirongyiért... és most valahogy nincs kedvem táncolni az esőben... de lehet, hogy azt kellene, de az már egy másik történet...

Lyrian ©