Egy testőr...

Három macskánkkal rögtön megtalálta a hangot, de jajjj volt minden idegen cirminek! Egyszer, télen, odahámoltuk a szánkó elé. Imádta a havat, a gyerekhúzást, és magukat a gyerekeket is. No, egyszer csak kipattant elé egy macska, csinosan megpörgette a farkát, és kihívóan ugrált előtte. Neki sem kellett több, nekiiramodott. Röpültek szana-szerte a kölykök a szánkóról, ő meg csak rohant a cicc után, és amikor az felmenekült a fára, leült alá, ugatta, mögötte pedig ott fityegett a szánkó.

Almát, a párját, már kamaszkorúként vettük magunkhoz. Csont és bőr volt, gazdája vizes kenyérrel etette. Nálunk szépen meghízott, és egy életre szóló szerelem szövődött a két kutya között. Másik kutya a közelébe sem mehetett amikor tüzelt. Éjjelente hatalmas harcok dúltak a kertben, reggel pedig büszkén jött a Férfiú, a nagy Győztes, és mutogatta szétharapdált fülét, orrát, oldalát. De bezzeg Ő! Vígan szórta szét magvait a környék kutyái között, egyszer még a szomszéd többszörös CIB-CACIB-BACIB-SÁMPIJON-győztes kutyuja is elalélt láttára. Lett is belőle csoda, amikor 12 gyönyörű kutyuja született, és egy sem hasonlított nápolyi masztiffra. A gazda nem Aramiszt szidta, hanem a lányzót, hogy miért dugta oda a fenekét egy berninek.

Mikor Manó megszületett, és hazavittük, már a kapuban odatülekedtek a hordozókához. Bedugták nagy pofájukat, szépen megnyalintották a fejét, ami szinte eltűnt a szájukban, és innentől ő is családtag lett, akit őrizni-védeni-dédelgetni kell. Amikor totyogós Manó eltűnt a kertben, több órás keresgélés után találtuk meg a kutyaólban, édesen odakucorodott Aramisz oldalához, a nagy bufla pedig meg sem mert moccanni, nehogy felébressze. Később csak egy fogcsattintással fejezte ki nemtetszését, mikor Manó kínai evőpálcikával próbálta a szemét kiszedni. Soha nem bántotta a gyerekeket, még az idegeneket sem. Sőt! Minden babakocsiba láttára izgatott lett, és húzott is már nyalogatás céljából. Ilyenkor lebegtem a póráz végén, mint a "viharnapos" Malacka a Micimackóból.

Fiam utánaolvasás után közölte, hogy "azt ííírtaaa az úúújsááág", a bernipásztor kiváló vakvezető, vízi-, és hegyimentő. Nekilátott a kipróbálásnak. A vakvezető tudományt az erdőben. Tökéletesen sikerült! Ő becsukta a szemét, Aramisz pedig folyamatosan nekiment a fáknak! Andris szerint azért, hogy halljuk a koppanást, és azt a részt kerüljük ki! Majd rátért a hegyimentésre. Lefeküdt, magára szórt vagy 20 kiló havat, és várt, hogy kimentődjön. Aramisz odabaktatott, megszagolta, és még 20 kiló havat kapart rá. Vizimentése olyan jól sikerült, hogy a mai napig hordom körmei nyomait magamon, mert rám úszott, lenyomott, kapart, és mentett. Még jó, hogy nem fulladtam meg! Sajnos, ezt a tudományát más hölgyeken is kipróbálta, mert innentől mindenkit menteni akart. Volt is nagy visítás a Velencei-tó vizében!

Nem tudom, miért pikkelt rá a szomszédban lakó idős házaspár, de folyamatosan mérgezésekkel próbálkoztak. Már vip-belépőnk volt Hargitay Andráshoz, aki nemcsak kitűnően úszott, de csodálatos állatorvos is. A mérget végül Almának sikerült megennie. Ott találtuk meg a lépcsőfokokon, utolsó erejével még megpróbált felkúszni, kölykei pedig böködték, szopiztak, és sírtak. Aramiszban Alma halála után eltörött valami, úgy szívtájékon. Egész napra eltűnt, és mindig a buszmegállóban találtuk meg, vagy szólt a szomszéd, hogy megint ott "vigyázül". Tudta, a busz elvisz, de hoz is. Talán visszajön Alma, biztos csak a négykerekűvel ment el.

Soha nem heverte ki Alma halálát. Mikor visszaköltöztünk Pestre, már nagyon beteg volt. Szervei a sok mérgezés utóhatásaként fokozatosan felmondták a szolgálatot. Lefogyott, kihullott a szőre, és én tehetetlenül néztem, nem tudtam mit is csináljak. Végül felhívtam a tenyésztőjét, aki figyelemmel kísérte kutyái életét. Azt mondta nekem: - Ne hagyd szenvedni, ne legyél önző. Hagyd elmenni...

Elküldtem anszimhoz a gyerekeket, unokahúgommal vártuk az orvost, aki beadta neki az injekciókat. Soha nem fogom elfelejteni azt a nézést, minden szeretete, hűsége benne volt, és én szétzokogtam a lelkem, amikor a Bátor Testőr végleg lehunyta a szemét. (Most, hogy ezt leírom, megint csurognak a könnyeim.)

Láttam megszületni, láttam meghalni... 11 évet élt velünk. Még mindig hiányzik, annyira nagyon hiányzik!

Négy éve exem kitalálta, hogy vegyünk egy bernit. Hetekig keresgéltünk, amíg találtunk egy kajla, bufla, másfél hónapos kölyköt, aki megdobogtatta a szívünket. Valahogy úgy, mint anno Aramisz. Első látásra szerelem lett a fényképe láttán. Amikor lementünk érte, és kezembe adták a törzskönyvét, hirtelen könnybe lábadt a szemem. Megláttam rajta Aramisz nevét. Akkor már tudtam, jó választás volt.

...és Fidel nem okozott csalódást. Ugyanolyan lökött kutyus, mint Aramisz volt. A vére nem vált vízzé... Néha, amikor fekszik és néz, Aramisz szemét látom magam előtt. Ugyanaz a barna, csintalan, s mégis bölcs szempár, szórja a szeretet rám. Exemnél maradt, de nagyon sokszor látom. Ha megyek, ledönt a lábamról, össze-vissza ugrál rajtam, és amikor sétálni megyünk, újra én vagyok a "viharnapos" Malacka a Micimackóból.

Légy jó Aramisz, ott, a felhők között...

Lyrian ©