Kőgáz "Kőgáznak" lenni... szerintem... (napló-részlet)

Két óra. Addig bírtam. Manó kedvéért, mert ő jól érezte magát. Nekem kínszenvedés volt.

"Kőgazdagék" piciny vityillóját egy olyan utcán át lehetett megközelíteni, hol szintén csak, és kizárólagosan Kőgazdag-szomszédok laktak. Az utca elején mobiltelefonnal élesített sorompórendszer, kitelefonálsz neki, és felemelkedik. Ezt a baromságot! (Nálam biztos nem működne, mindenki kint ragadna, mert az én kártyámon szinte soha...semmi...) De túléltem a sorompót. Mentünk. Házcsodák, kertcsodák, autócsodák, motorcsodák (nah, ott meg-megálltam picinykét leskelődni), és mindenhol a tömény nyúúúgazdagok illata lengedezett. Már ekkor rázott a hideg.

Aranyos szakadtmaci eltűnt a többi ajándék között, szerintem "sohanapjánkiskedden" lesz dédelgetve, a sok csodabizé-izé-mizé betakarta, és a szívem szakadt meg a "kis depresszáns" után. Nálunk sokkal jobb helye lett volna. Gondolkodtam, hogy visszacsempészem a tatyókába, senkinek nem tűnt volna fel a hiánya.

Majd jött az "értelmes" beszélgetés Kőgazdag anyuci, és Kőgazdag barátnője között. Aztán megérkezett Még-Kőgazdagabb legeslegjobb barátnője, aki a 14 éves lányát is magával hozta. Na, ott lettem pafffff! De nagyon.

Kiderült, hogy a lányzó pénteken este, nagy vita árán elmehetett egy buliba, és képzeljétek, hosszú és vérre menő veszekedés előzte meg, hogy felszállhat-e életében először a metróra!!!! Brrrr....grrr... (bocsi!). Merthogy az veszélyes, sínek közé eshet, megtámadhatják, rabolgathatják, erőszakolgathatják... egyesével, többesével... Én közben nézelődtem. Sokkal érdekesebbnek találtam, hogy a gyerekek miként bontják le a játszóház faláról a vakolatot.

Arra figyeltem fel, hogy Még-Kőgazdagabb anyuci felháborodottan mesélte, lánya feketében jár. Kislány zaccos hangon odavetette neki:

- Mooooost mééér gáááz mááár, hogy rockeeer vagyok????? Kb. 1 heteeeee???? - és elmélázva ki-be tologatta rágóját a nyelvével a fogai közti réseken. Néha beleragadt a fogszabályzójába, ilyenkor körömmel kipiszkálgatta, hogy újabb mutatványokat végezhessen vele.

Tetőtől-talpig végignéztem rajta. "Mindenfeketéjén" alig látszott a pár ezer flitter, kisékkő, kiscsillogóvirágocska, fekete dezájnos napszemüvegén a pár száz műcsilivilikő, amitől alig látott ki, talán csak akkor, ha meredten előrenézett. Feketére festett körmein csak a fekete nem látszott, mert beborította csillám-villám-ingyombingyom. A tutálibe-málibe már nem fért rá, de felkúszott a derékövére, mely elegánsan emelte ki alul-fölül a le-, és felfittyedt, hamburgertől és rágcsiktól megemberesedett kiskutyaháját.

De a zenében otthon vagyok, gondoltam, és megeresztettem első, és egyben utolsó hozzászólásomat aznap délutánra:

- És milyen együttest hallgatsz? Metallica? Vagy valami más a kedvenc?

Felháborodottan nézett rám, még rágója tologatását is elfelejtette nagy megütközésében.

- Hová gondolsz??? Én olyan puuunk (pontosan így ejtette) együttest nem hallgatok!!!!

Innentől újabb mély csendbe merültem. Úgy hallgattam, hogy az egyik anyuka már nem szereti az arany-garnitúrát, csak az ezüstöt, mert az éppen illik a korához, majd ha megöregszik, és olyan patinás lesz a külseje, mint az aranynak, majd akkor újra hordani fogja, addig gyűjtögeti, mint a szorgos méhecske...de lehet, hogy a gyémánt még jobban illene már akkor hozzá...a másik férje hóborját ecsetelte, hogy minek vesz 5 laptopot magának, minden szobába, meg külön a gyerekeknek is, és a 14 éves ifjonti hölgy, ha eléri azt a kort, akkor azonnal kap autót, nem kell majd kocsival, és külön sofőrrel hurcolásztatni..., hogy a most ajándékba kapott százezres csodamasinéria, mely hasonlít egy NASA-fejlesztésű rakétához, de egyébként porszívó, mily csodálatos takarít... természetesen a takarítónő kezében... bár néha rá kell szólni a csajra, hogy pókhálózzon le, de alapjában jól ügyködik, majd kölcsönadom, ha kéred... nem a porszívót, hanem a takarítónőt...

... és én elmélázva gondolkodtam magamban, amíg a csivitelést hallgattam, hogy én milyen szar anya is vagyok.

Az én gyerekeimnek nem lett a fenekük alá autó, vagy motor tolva, bébicsősz sem vigyázott rájuk, vigyáztak ők egymásra. Megtanultak kenyeret kenni, uzsonnát kreálni maguknak, ha én dolgozni mentem hajnalban... fiam 8 évesen hordta a 6 éves húgát a 2 kilométerre lévő iskolába, esőben, hóban, buszon, hegyen-völgyön át.... és hazataláááltaaak! Mindig! Soha nem aggódtam, hogyha késtek, mert tudtam, ha lekésik a buszt, bemennek az "állatos-Zolihoz", és majd jönnek a következővel. A fa azért volt, hogy felmásszanak rá, a bicikli, hogy eltanyázzanak vele, tele kék-zöld foltokkal, véres horzsolásokkal, VIP-kártyával a mentőknél, VIP-belépővel a sebészetre, meggörbült orral, most is látszó "Herripopteres" vészsérülésekkel... de boldog gyerekkoruk volt.

Mikor nagyobbak lettek, és azt mondtam, 10-re itthon vagytok este, és mégsem értek haza, mindig telefonáltak, mondani sem kellett nekik. Mindig tudtam, merre járnak, együtt, vagy a haverokkal, nem kellett nekik autó, jöttek gyalog, busszal, hévvel, ahogy tudtak.

De voltak terveik, álmaik, könyveket olvastak, meséket szőttek... dolgoztak, és a mai napig is dolgoznak, hogy ne nekem kelljen megvennem a pólót, amiért a szívük kiszakad, a játékot, a cipőjüket, fiam maga tolta a feneke alá a motorját... megdolgozott érte... lányom a Tetyóban szétfagyott a hűtőházban, napi 10 órás melókat nyomott le, és büszkén mutatta a tavalyi karácsonyon a fa tetejére biggyesztett borítékot, melyen nagy betűkkel ez állt: ANSZINAK! ... és benne cetli... és... "hozzájárulás... hogy te is el tudj menni bulizni szilveszterkor...".

Ha kitenném őket egy lakatlan szigetre, lehet, hogy 2 percenként összevesznének, egymásnak mennének, de túlélnék... mert megtanulták, mindenre van megoldás, csak az eszüket kell használniuk, és csak magukra számíthatnak... ha én nem vagyok velük...

Igen, nagyon szar anya vagyok. Megtanítottam nekik az életet, úgy, hogy magukra hagytam őket...

2007. június 19.

Lyrian ©