20 év 1 óra! :)

Az én történetem 2013 szeptemberében kezdődött, mikor pozitívat teszteltem. Már a mensi késése után egy nappal tudtam/éreztem, hogy sikerült. Október 7-én voltam orvosnál, aki megerősítette a jó hírt. Mindenki nagyon örült és boldog volt!

A terhességem nagyon jó volt, nem volt "kötelező" terhességi tünetem sem. Folytak a vizsgálatok,minden rendben volt hálaistennek, a 19. heti UH-n kiderült: KISFIÚ, szinte éreztem. Nagy volt az öröm, majd a 32. heti UH-n mondta a doki, hogy nagy a baba, már akkor 3680 grammosra saccolták. Biztos voltam benne, hogy hamarabb megérkezik a kisember. Tévedtem. Már minden héten vártuk, de semmi.

Telt az idő, a 38. heti Uh-n már majdnem 4000 gramm. Elérkezett a 40. hét, amikor is folyamatosan minden nap menni kellett ellenőrzésre és mindig közölték, hogy még nem akar jönni, hiszen teljesen zárt vagyok. Az akkori Uh-n már 4450 grammra saccolták. :( A végén már nagyon nehezen viseltem, nem tudtam aludni, fájt, feszített és még mindig semmi. A vizsgálatokról mindennap sírva jöttem haza és azt gondoltam, soha nem jön ki, soha nem láthatom.

Június 10-re voltam kiírva. 14-én ballagásra voltunk hivatalosak. Persze a szokásos vizsgálat után mentünk a buliba, ott már táncoltam is, hátha beindul. Éjfél felé már éreztem, hogy nem jó sehogy, majd leszakad a hátam, hazamentünk. Reggel arra keltem, hogy csipkelődik. Egyből mértem az időt: 10 percesek. Aznap, mikor már fájásaim voltak, voltam vizsgálaton is és közölék, hogy még nem jön. Kiborultam. De csak nem hagyott alább a fájás, már este nem nagyon tudtam aludni, mértem a fájásokat, estére 8 perc, hajnalra 5. Ekkor mentem el fürödni, jó meleg vízbe és ott már volt amikor 2 perces volt. Szóltam a páromnak, hogy keltse fel a szüleimet, szerintem menjünk, mert már hamar jönnek és erősebbek. Hajnal 3 órakor értünk be a kórházba, ahol felvették az adatokat és lejött egy ügyeletes orvos. Mondta hogy beindult, de még nagyon az eleje. Egy ujjnyi...Viszont felvettek a szülőszobára. A párom bekísért, mondtam neki, menjenek haza nyugodtan. Haza is mentek, majd vártunk. Próbáltam aludni, de nem nagyon ment. 5 percesek voltak a fájások és sokáig tartottak. 6-kor jött a váltás, hát persze hogy a legflegmább szülésznőt kaptam. Már akkor egyedül éreztem magam és akkor meg is bántam, hogy nem fogadtam dokit. Folyamatosan néztek, de lassan haladt a tágulás, kb. 4 ujjnyi voltam, amikor az akkor felfogadott orvos megrepesztette a burkot annak reményében, hogy hátha jön. Mert közben telefonáltam a páromnak, hogy jöjjenek és azonnal szerezzem nekem dokit, mert így nem is foglalkoztak velem a szülésznők. Nagyon szenvedtem, nagyon fájt. Közben született mellettem egy kisbaba, rekord sebességgel és vártam, reménykedtem, hogy nekem is így lesz.

Aztán telt az idő, fájt, nagyon fájt, rám se néztek. Utólag már tudom, úgy sem tudnak semmit mondani, csak azt, hogy kitartás. Pedig már mondtam a szülésznőknek, hogy nem bírom. Ezután 2 óra körül esett a kicsikém szívhangja, de utána visszajött rendesen. Már akkor annyira fájt, hogy nem bírtam levegőt venni, már toló fájdalmat éreztem, de semmi. Akkor már megijedt mindenki, a flegma szülésznő is, aki el se mozdult utána mellőlem. A doki jött és közölte, hogy műtét lesz, de a főorvos urat meg kell várni, hogy rámondja az igent, mert ebédel. Nagyon sok időnek tűnt addig, míg megérkezett, már magamon kívül voltam, de a kicsimért mindent, megpróbáltam egyenletesen levegőt venni. Nagy nehezen megérkezett a főorvos, közben egyfolytában szaladgált az orvosom, hogy hol van már. Papírok aláírása, nem bírtam, annyira szenvedtem, a branül bekötése, katéter felhelyezése... és a főorvos kijelentette, hogy irány a műtő, mert nagyon fent van a kisfiam feje, nem akar beilleszkedni.

És ahogy beadták az epidurálist, elfelejtettem minden fájdalmat. Ott már minden gyorsan zajlott, hamar meglett a kicsikém, egyből felsírt, mondták, hogy nagyon nagy és gyönyörű és hogy mekkora haja van. Egy könnycsepp gördült az arcomon, mikor meghallottam a hangját. Milyen csodálatos. A páromnak és a családomnak addig szóltak, hogy készítse a telefont, lehet fényképezni, mert mindjárt jön a baba. Közben megmutatták őt, a csodát, olyan gyönyörű és csendben volt, még kérdeztem is a csecsemőst, hogy nem baj, hogy nem sír? Erre megnyugtatott, hogy azért van csendben, mert érzi, hogy én vagyok, érzi az illatomat, mondta majd figyeljem meg, ha elviszik, hogy sírni fog. Tényleg úgy volt. Adtam egy csókot az arcára és tényleg sírt, megint könnyeztem. Engem összevarrtak és irány a megőrző, útközben a családomra bukkantam, akik nem győztek ölelgetni hogy egy csoda született. Bevittek, majd kettesével bejöhettek hozzám, a párom anyukámmal sírva jött és megölelt, én pedig a remegés alatt is csak sírtam, az anyósom is megölelt és megköszönte, hogy megajándékoztam egy herceggel. Már pihentem, fel-fel ébredtem és beszélgettünk egy újdonsült császáros anyukával, akit közvetlen utánam császároztak. 4 óra volt, mikor lehozták a picit, megfoghattam, készíttettem egy fotót a nővérrel, de már vitték is. Este 9 óra körül kelhettem fel mosdani és az osztályra kerültem. Kétágyas szobám volt, ahol egy szobatársam is volt, akivel nagyon jóba lettünk. 3 napot töltöttünk ott, jól szopott, minden rendben volt, így 19-én délben hazamehettünk.

Így 2014.06.16-án 14:47-kor 4050 g-mal és 56 cm-rel megszületett a drágám. Pontosan 20 év és 1 óra hossza van köztünk, hiszen aznap születésnapom volt. Ennél szebb ajándékot sose kaphat az ember. Mindenki megköszöntött még a műtőben is és mondták, hogy nagyon ritka ez. Gyönyörű nap volt, a fájdalom ellenére is. Hamarosan szeretném újra átélni. Ezzel az orvossal meg voltam elégedve. Szeretnék én is szülésznő lenni, tanulni fogok érte.

Mára már 3 hónapos, egészséges és még mindig hatalmas, már 7 kg.

Köszönöm, hogy elolvastátok Ákos baba születését. Sokat jelentett nekem, hogy leírhattam és elmondhattam másoknak is a szülésem történetét.