Tündérkénk érkezése

Október 18-ára voltunk kiírva. 12-én reggel elmentem a szüleimhez, majd onnan fél 1-re NST-re. Minden rendben volt, de egy kósza fájást sem mutatott a gép. A doki aki aláírta a leletet, mondta, hogy menjek el vizsgálatra, mert 3 héttel azelőtt voltam utoljára. Bementem, az asszisztensnő nagyon szemét volt. Megmért és elkezdett magyarázni, hogy mennyit híztam, biztos zabálok otthon /mikor egy adag kaját is csak kétszerre tudok megenni/. Mondtam neki, hogy alig eszek, de rengeteg a víz rajtam, reggelente az ujjaimat nem tudom behajlítani. Azt mondta ne hazudozzak, majd befektetnek, aztán majd ott fogyni fogok /hozzáteszem, a kórházban is csak fél adag kajákat bírtam megenni/. A sírás kerülgetett, erre megméri a vérnyomásomat: 150/100. Persze elkezdte megint, hogy most magamra vessek, jó nagy bajt csináltam, bármi rossz történhet és erről csak én tehetek, nem kellett volna ennyit enni. Már nem bizonygattam az igazamat, csak próbáltam a sírást visszatartani. Akkor jött be a doki. Felfeküdtem, közben a nő ecsetelte neki, hogy én milyen felelőtlen anya leszek stb. Közben a doki elkezd vigyorogni és azt mondja: - Anyuka, érzem a baba fejét, jó kemény. Kétujjnyira nyitva a méhszáj, fel van puhulva, a méhnyak pár mm csak, megyünk szülni.

Én meg csak néztem, nem értettem, mi történik. Mondtam neki, hogy nekem egy fájásom sincs. Mondta, hogy majd lesz. Mire felöltöztem megírta a beutalót az osztályra és közben kiosztotta a nőt, hogy ne beszéljen hülyeségeket, előbb nézze meg pl. a lábamat, hogy néz ki a sok víztől. Nem is szólt többet a nő.

Mami kint várt, mondtam neki, hogy én innen már csak babával a kezemben megyek haza, megyünk a szülőszobára. Szegény, nem értette, elkezdett sírni. Hazaküldték, én közben hívtam a férjemet, aki még dolgozott. Mondtam neki hogy itt a nagy nap, jön a baba. Nagy csend lett a vonal végén, majd megkérdezte mikor? Mondtam most megyünk a szülőszobára, hozd a cuccokat. Fent csináltak NST-t, persze semmit nem mutatott, de a vérnyomásom még magas volt. Addigra a férjem is odaért. Délután 2-től este 9-ig óránként mérték a vérnyomásomat, szépen le is ment, addig mi sétáltunk a férjemmel. Azt mondták lehet még nem is lesz baba, de csinálnak még egy NST-t. A doki megnézte, és azt mondta kezdődik, menjek előkészítenek. Kirohantam a férjemnek szólni, hogy szülünk, nemsokára bejöhet. Addigra anyu is odaért, szegény sírt, mint a záporeső. Bementem, az előkészítés után beengedték a férjemet is. Az alternatív szülőszobába kerültünk. Rám kötötték az NST-t. Vártunk, aztán hozták az oxitocint. Utána egyszer csak eltűnt a szívhang. Megkeresték, de csak 80-at mutatott. Hívták a dokit, mire odaért már nem volt semmi gond. De én nagyon féltem, hogy valami baja van a picurnak, rettegtem. Doki mondta, hogy ez előfordul, nincs baj, de segít a babának, burkot repeszt. Akkor 3ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Ez volt kb 11 órakor. Onnantól kezdődtek a fájások. Egyre keményebbek lettek. Ráültem a labdára, férjem mögém egy kisszékre. Mikor jött a fájás, belekapaszkodtam a kezébe, támaszkodtam a térdén. Nagyon fájt, néha már percenként jöttek és 40 mp-ig is tartottak. Azt hittem nem bírom ki. De a férjem sokat segített. Néha már elbóbiskoltam a fájások között, annyira fáradt voltam. Kérdeztem, hogy a gázt nem lehetne-e kipróbálni. Mondták, hogy lehet, de csak fekve. Fekve sokkal jobban fájt, a gáz meg annyit ért, mint halottnak a csók: semmit, szó szerint semmit, így félre is tettem. Aztán úgy éreztem wc-re kellene menni. A férjem szólt a szülésznőnek, aki jött, megvizsgált, és azt mondta erre vártunk. Kérdeztem mire? Azt mondta, ha jön a fájás kezdhetek nyomni, a baba elindult. Tettek valami magas párnát a csípőm alá, így még jobban fájt. 2 körül kezdtük. Mindent úgy csináltam, ahogy mondták. Mikor a baba feje kint volt, akkor azt hittem szétszakadok. És akkor jött a nehezítés. Fájáskor nem szabadott nyomni, csak utána. Az valami kegyetlen volt. Aztán láttam készülődnek, és akkor mondták, hogy két nyomás és kint a picur.

Ez hatalmas erőt adott. Férjem persze végig segített, tartotta a hátamat. Egyszer csak azt éreztem, elmúlt a fájdalom és megláttam az ágy végében az én tündérkémet. Elkezdtem sírni, nevetni egyszerre. A férjemnek is folytak a könnyei. Elvágta a köldökzsinórt, kitisztították a baba légútjait és odaadták. Életem legcsodálatosabb pillanata volt, ahogy fogtam a babát, aki a hatalmas kék szemeivel pislogott rám, közben a férjem átölelt és mondta, hogy Nagyon-nagyon szeret. Utána elvitték Dórikát fürdetni, mérni, a párom velük ment. A méhlepény is kint volt öt percen belül. Közben a doki megnézett, bent volt egy kis repedés, két öltéssel összevarrta. Sikerült gátvédelemmel szülni. Dórika 10/10-es Apgarral, 57 cm-rel és 3520 grammal született. Utána visszahozták, jött egy csecsemős nővér, aki segített egyből megszoptatni. Evett szépen. Aztán elvitték kb. 30 perc után. Apa még velem lehetett 1 órát. Utána a saját lábamon átsétáltam az osztályra, de úgy hogy semmim nem fájt. Boldog voltam/vagyok.

Reggel 8-kor hozták a kislányomat, ahogy megláttam elkezdtem sírni örömömben. Anyának lenni csodálatos érzés, de egyben nagy felelősség is.

De minden fájdalmat megér ez a kis tündér. Bármennyiszer végigcsinálnám érte újra.

És még valami:a férjemnek örökké hálás leszek, hogy ott volt és segített. Nélküle nem tudtam volna végigcsinálni. Nagyon szeretem őt!!!