Második év Anyaként

Hihetetlen gyorsan telik az idő. Nemrég vártam a két csíkos tesztre... Akkor még csak gondoltam, hogy meg fog változni az életünk, de azóta már tudom is. Tényleg megváltozott minden. Az első évről már írtam, mi minden történt, de a második év is izgalmas volt.

Az első szülinapja előtt 5 nappal indult el először egyedül, mint egy kis imbolygó pingvin. Az utána való hetek a kis talpak csattogásától és az esések hangjától voltak zajosak. De az a kis huncut mosoly az arcán, mikor látszott rajta a boldogság, hogy nem kell a helyváltoztatáshoz mindig segítség, az mindent elárult. Mikor láttam, hogy kiszúr egy tárgyat a „távolban”, koncentrál és sietős léptekkel elindul felé... Annyira édes volt! Emlékszem, mindig készenlétben voltunk, mikor kell odaugrani, nehogy elessen, persze nem lehet mindent megakadályozni. Nem volt sok nagyobb esése szerencsére, de olyankor mindig azt éreztem, rossz anya vagyok. Sokszor vele sírtam én is.

Hamar eljött az az idő is, amikor az imbolygásból határozott, sietős léptek lettek. Akkor jött az az időszak, hogy „állj meg, várd meg Anyát, leesel a lépcsőn” stb. Erre persze jött a válasz:”NEM”. Kezdődött a dackorszak és a beszéd. Amikor először kimondta, hogy „anya”! Azt se tudtam, hogy szeressem meg, össze-vissza pusziltam! Aztán mikor Apának is szólt, a kemény férfinek is fátyolos volt a tekintete. :) A mama, papa szavakról meg nem is beszélve. :) A nagyszülők olvadoztak a boldogságtól. Na és persze a Dédik! Dédimamát Teréznek hívják, Rézinek becézik. Mikor mondtam Dórinak, hogy a Dédinek Rézi a neve, utána egy darabig mindig úgy szólt neki, hogy Rézi dédi. :D

Volt pár igazán hisztis időszakunk, amikor nem tetszett a kisasszonynak, ha rászóltunk, igaz, ez most sem tetszik neki. :) A nagyszülőknek mikor mondtuk milyen rossz, mindig az volt a válasz, hogy csak huncut. Na ez az álláspontjuk hamar megváltozott!:) Eleinte mikor mentünk a szüleimhez, a Mama volt a minden, aztán mikor elkezdett rászólni, akkor váltott a Dédimamára, mert ugye nála mindent szabad. Hihetetlen mennyi eszük van!

Másfél éves koráig szoptattam. Akkor egy elhúzódott betegség miatt, amiből majdnem kórház lett, kaptam egy gyógyszert, ami mellett tilos volt a szoptatás, ezért abba kellett hagynom. Lelkiismeret furdalásom volt, de sajnos nem volt választásom. Egy nap alatt leszokott, nem akartuk elhinni! Nagyon okos volt már akkor is.

Már régóta váltott lábbal megy a lépcsőn. Egyre gyorsabban szalad. Ha valami olyan van a kezében, amit nem szabad fognia és rászólok, hogy kérem, vagy elveszem, akkor a válasz „Dodó elfut, elfut”, ilyenkor elrohan és közben hangosan nevet. Mikor tudja, hogy Apuci jön nemsokára haza a munkából, akkor csillogó szemekkel mondja, hogy Apa jön, közben szorítja össze a két kis kezét és kipirult arccal mosolyog. Aztán, ahogy megjelenik Apa, rohan hozzá és csak öleli! Mikor sírok valamiért, odajön, átölel és azt mondja „Anya ne sírj, Dodó töröl meg szem, Dóri szeret!”. Ilyenkor minden baj megszűnik!

Már a beszédjének a 90%-a érthető, mondatokban beszél. Minden nap van valami új. A szókincse hihetetlen ütemben fejlődik. Öt napja voltunk még csak Finnországban, mikor mentünk a boltban a kasszához, ránézett a pénztárosra, integetett neki és mondta, hogy „Hei!”. Itt mindenki így köszön. Pedig mi nem mondtuk neki, kifigyelte és azt is tudja, mikor kell használni a szót!

A környezetváltozást mondhatni simán vette, sőt azt mondja, nem akar hazamenni. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen jól tudnak alkalmazkodni ennyi idősen.

Észrevettem, hogy sok anyukánál megy az összehasonlítgatás, meg persze az idősebbektől a tanácsok, „Az én gyerekem ebben a korban már...” kezdetű mondatokkal... Na ettől tudok falra mászni. Október 13-án volt 2 éves a lányom. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor pisilt bilibe, vagy wc-be. A mi szobánkban alszik még. A védőnő szerint páros lábon kellene ugrálnia, de ő még csak próbálja. És persze a védőnő szerint sokáig a súlya volt sok, de most már túl magas is. 98 centiméter és 15 kg. Mert a könyv szerint, ennyinek, meg ennyinek kellene lennie. És??? Mit csináljak vele, hogy annyi legyen? És a két év alatt egyszer volt beteg - ha azt a pár két napos náthát nem számolom.

Tehát a második évben is sok minden történt, amit leírtam, csak pici részlet, elmesélni mindent nem lehet. Összefoglalva nagy változás a beszéd, a járás, a futás, az akaratosság, a hiszti, a tudatosság, az önállóságra törekvés, az érzelemnyilvánítás. Minden nap tanul valami újat, figyel mindenre, amit mondok. De én is tanulok minden nap valamit az anyaságról! Sokat tanulhatunk tőlük. Nem tudnám nélküle elképzelni az életemet! Ő jelent nekem mindent. A legszebb, amikor félálomban átölel, ad egy puszit és azt mondja szeret, majd alszik tovább. Nekem ennél több nem kell a boldogsághoz! Imádom Őt!

Csak azt mondja meg nekem valaki, hogy abból a pici babából mikor lett ilyen nagylány?