Az édes anyanyelv I.

A nyelv a kommunikáció alapvető eleme, akár szóban, akár írásban közöljük gondolatainkat, véleményünket. Annak érdekében, hogy ne legyenek félreértések, fontos, hogy egyértelműen, szabatosan fejezzük ki magunkat. Ez nem mindig egyszerű, ezt olykor magamon is tapasztalom.

Csak egy példa: éppen ezen a portálon, egészséggel kapcsolatos téma kapcsán megjegyeztem: „szeretnék ott lenni a boncolásomon”. A válasz nem késett: „nyugi, nélküled nem kezdik :)”. Természetesen arra gondoltam, hogy szeretném megtudni az eredményt, hogy a környezetszennyezés, az élelmiszergyártás "csodálatos" vívmányainak következményeképpen mi minden salak gyűlt össze a szervezetemben. Nyilvánvalóan nem sikerült egyértelműen kifejeznem magamat.

Pedig a magyar nyelv az egyik, amelyiken a legcsodálatosabban, legárnyaltabban lehet fogalmazni:

Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke

Egyik olaszóra során,

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar,

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet – és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, —

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér. . .

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó – egy kép – egy zamat!

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki „beslisszol” elinal,

Nem „battyog” az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

– Elárulja kósza nesz –

Itt kóvályog, itt ténfereg. . .

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s még sem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet. . .!

Firenze 1984. X. 12

Ezért nem értem, hogy sok közszereplő, riporter miért nem él a kifejezés változatos lehetőségeivel.

A hajam égnek áll, amikor pl. betörésről úgy számolnak be, hogy „miközben a gyanúsított DOLGOZOTT, a társa figyelte a környéket”. Mintha a bűnözés egyenértékékű lenne a tisztességes pénzkeresettel.

Gondolom, nem vagyok egyedül azzal az igénnyel, hogy anyanyelvünket használják minél többen helyesen, igényesen!

A folytatásban olyan, a nyelvünkkel kapcsolatos anomáliákra hívnám fel a figyelmet, amelyek kis odafigyeléssel, tudatossággal kiküszöbölhetők lennének.