A totális lebőgés, avagy Hedon a konyhában csak mosogasson

Hol is kezdjem? A tragédia elején, vagy a végén? Persze, így már lelőttem a poént, a csattanó elveszett, nincs mit tenni. Mint ahogyan a vacsorát sem lehet meg nem történtté tenni. Pedig a rágós, büdös, ehetetlen, cipőtalp-Bambit jobb lenne elfeledni.

Mégis az elején kezdem. Tehát: már stresszesen ébredtem szombaton. A hangulatom sem volt túl jó, és rám szakadt (mit szakadt, zuhant!) a főzés és a takarítás minden nyűge-nyavalyája. Gondoltam, a főzéssel kezdek. Legalább 15 percig csak olvasgattam a receptet, s gondolkodtam, vajon a „csipet” mértékegységét hol találom meg az SI mértékegységrendszerben. Hát, nem találtam sehol. Mint ahogyan azt sem, hogy miként értelmezzem a „hegyes késsel spékeléshez előkészítem” műveletet. Egy dologban gondolkodás nélkül biztos voltam: hogy kell elkészíteni a „laza fröccsöt”.

11 körül kezdtem de facto a munkához. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, kicsontoztam a csonttalan őzcombot, lehártyáztam (kétszer nyestem bele a kezembe), lereszeltem a hagymát (mínusz 5 négyzetcentiméternyi hámréteg a kezemen), összezúztam a fokhagymát, felöntöttem olívaolajjal (az „olyan fél decire való” is érdekes mértékegység…), majd állni hagytam. A recept szerint be kell keverni, majd be kell verni egy „laza fröccsöt”, így – ezen ne múljék – megittam. Megtisztítottam a zöldségeket, megfőztem a krumplit (ez látta el a köret funkcióját), majd belecafrangoltam a húsba késsel, s beledugdostam a fokhagymát és a szalonnát. Nem volt kis feladat…

Egy óra körül járt már, mikor a húst besóztam, borsoztam (de hogy ezekből mennyit, azt nem írta a recept), bekenegettem a páclével Bambi leszármazottjának combját, majd be a tepsibe. A sütő már felhevülve várta a belevalót, de én sem voltam kevésbé felhevülve. Jött egy újabb, lazának nem mondható házmester. Ahogyan a recept szól, villával bele-beleszúrtam, így egyrészt többszörös elsőfokú égést szenvedtem (a kezem azért nem brikettesedett el…), másrészt kispriccelt a lé a húsból, de álltam a sarat. Áfonyalekvár! Nem vettem áfonyalekvárt! Annyira azért nem voltam amatőr, hogy baracklekvárral tálaljam (mert csak az volt otthon), hanem uzsgyi a közeli szupermarketbe. Ott szerencsére kaptam, de még hátra volt a takarítás; ekkor úgy 4 körül lehetett, a vendégek pedig 6-ra ígérték magukat. Villámgyorsan puccba vágtam a lakást, meg magamat is, barátnőm 5 körül érkezett, a vendégek pedig fél 7 körül.

Előrebocsátom: nem vagyok annyira amatőr, hogy a kotyvalékomat előbb ne kóstoljam meg. Megtettem, esküszöm! Nem volt (olyan) rossz. Barátnőmnek már nem volt ideje ezt megtenni, így rám volt kénytelen hagyatkozni (hiba volt). Az aperitif finom volt (azt nem én készítettem), majd asztalhoz. Após- és anyóspajtás többször is hangsúlyozta, hogy mennyire éhesek, s milyen finomat fognak majd enni, hisz én a főzéshez is(!) értek (ezt nem tudom, honnan vették). Nem telt bele 10 perc, máris visszakoztak, persze, csak magukban. A húsnak olyan szaga volt, mint alsós tesiterem öltözőjének a nap végén, vegyítve rothadó avar- és ázott kutyaszaggal. Ízre pedig, mint Chaplin bal cipőjének le-, leszakadó talpa, vagy mint a Lady Gaga lábát takaró nyershús, a divatbemutató 150. percében, de úgy, hogy a hús finom rostjai eltömődtek, s így nem szellőzött Gaga lába… Egyszóval: bűn rossz volt!

A vendégek azért kicsit eszegettek belőle, csak úgy ímmel-ámmal, illemből. Csodálkozom, hogy nem lettek rosszul. 10 körül hazaindultak, de azért anyóspajti – mikor kettesben voltunk – odasúgta, mit súgta, búgta, hogy ilyen rosszat még sose, és inkább hagyjam a lányát főzni. Ami csak azért baj, mert ő sem tud. Mindegy, a később megsütött mirelit pizzát befaltuk. Persze, jó időérzékkel nem a vendégek előtt jutott eszembe, hogy van, hanem csak aztán. Hisz az anyós, mégiscsak anyós.