Búcsúzások

A főszereplő csak kapkodja a fejét, még akkor is, ha szándékai szerint zajlik az adott epizód. Az adott epizód. Az egész mű pedig csak a végéről visszanézve tűnhet koherensnek. Konzekvensnek viszont még akkor sem. Soha. Épp ez adja a darab egyik értékét: egyszer fenn, egyszer lenn. De játszani, azt kell!

A főszereplő számára véletlenszerűen (vagy sorsszerűen?!), random jönnek a mellékszereplők. Színre lépnek karakterek, s velük érzések, gondolatok, eszmék. A bal ajtón belépnek, játszanak (olykor vele), csűrik-csavarják a cselekményt, befolyásolják a széljárást, nevetnek és nevettetnek, sírnak és ríkatnak. Hisz ezért vannak. Létük legfőbb értelme – a főszereplő szemszögéből – az, hogy alakítsák őt. Mozdulatait, világlátását, vágyait, örömeit, félelmeit, ízlését. Tágítsák látókörét. Hogy ő is alakíthassa az övéket. Jól vagy rosszul. Ezt előre nem (sőt még közben sem) lehet tudni. Jót s jól. Vagy rosszat s rosszul.

Megszokni (meg nem szokni), megszeretni (megutálni), elfogadni (el nem fogadni), elhinni (el nem hinni). Nem egy perc feladata. És az eredmény sosem konstans. Úgyhogy alkalmasint kezdődik elölről: megszokni (meg nem szokni), megszeretni (megutálni), elfogadni (el nem fogadni), elhinni (el nem hinni). Végtelen körforgás. Kapcsolatok tavasza, nyara, ősze és tele. Elmúlása. Kimúlása. Lezárása. Le nem zárása. Elfeledése. El nem feledése.

Zsibvásárnak tűnhet a darab: zsivaj, élénkség, mozgás, tolongás, érdekek ütközése. Aztán hirtelen, leszól a Rendező: te, te és te (vagy csak te) távozz a jobb ajtón – s rámutat néhány szereplőre (vagy csak egyre). Búcsúzz, s menj! – adja ki a végső ukázt. Nincs mit tenni. – De valamit még nem beszéltünk meg! – kiált a főszereplő, de ez korántsem érdekli a Rendezőt. – Hiszen még nem zártuk le! – próbálkozik újra meg újra a főszereplő, de a Rendezőn nem hat a könyörgés. A mellékszereplőnek menni kell. Ha a Rendező kegyes, hosszabb időt hagy a búcsúra. Ha nem, akkor azonnal lezavarja a színről, bár ez csak akkor tűnik – a főszereplő szempontjából – öncélúnak. De akkor annak tűnik. Megmagyarázhatatlan dolognak. Gyűlölt döntésnek.

Pedig megszokta. Megszerette. Elfogadta. Elhitte. Végre valahára! – sóhajtott fel örömittasan abban a pillanatban. S ennek most vége. Visszacsinálná a fenti folyamatot? A megszokást, a megszeretést, az elfogadást, a hitet? Minden eset más és más. Ami állandó, hogy búcsúzni kell. Az élet egy nagy búcsúzás. A jótól, a rossztól…s aztán az élettől, magától. Az örök törvények szerint. A Rendező nem tűr ellentmondást. Döntése (sok esetben) irreverzibilis. Ilyenkor a legnehezebb a búcsú. Ilyenkor a legrövidebb a búcsúzásra hagyott idő. Murphy vele van.

És vele van a vágy, hogy ha tudja, hogy ennyi a kiszabott idő, bizony másképp cselekedett volna. Itt és itt. Ott és ott. De a homokszemek leperegtek. Az ősz télbe fordul. – Pedig mennyire másképp bántam volna vele, ha ismerem az első havazás időpontját! – kesereg a főszereplő. De tudja, hogy akkor sem cselekedett volna másként. Lehetetlen.

Még egy intés, egy mosoly, amelyben benne van minden. A kapcsolat apró szimbóluma, mely pont úgy fest, mint a kapcsolat maga. A Rendező most már morcosan szól a szereplőre. Az pedig lemegy a színről. Jobbra, el.

A főszereplő pedig csak áll mélán és némán. Nem hiszi el. Statisztikát készít. Végigpörgeti a négy évszakot, miközben élénkebbé válnak a színek, az illatok, az ízek. Minden. Milliomnyi apró részlet világosodik meg előtte. Mint soha addig. De miért csak akkor, mikor már eltűnt a szereplő? Miért nem addig?

Aztán csak a búcsú elfogadása marad. Egy szereplővel ismét kevesebb a színen. A Rendező ismét megkavarta a darabot. Érte tette? Vagy ellene? Mi volt a célja vele? De, mindegy is. Le kell zárni az epizódot, még akkor is, ha ők, ketten nem zárták le viszonyuk. Bele kell törődni.

Aztán érkeznek új szereplők, új érzéseket és új árnyalatokat hozva a darabba. De ezek merőben más érzések és más árnyalatok. Aztán lassan (néha csigalassan) fakulnak a régi árnyalatok, s az érzések sem hivalkodók már. De megmaradnak. Mint ahogyan az új szereplők nem. Nekik is távozniuk kell majd, mintha egy forgószínpadon állnának. A főszereplő, már-már hallani véli, ahogyan a Rendező szólásra nyitja száját, hogy bekiabálja: - Jobbra, el!