Gyermekkorom története

Édesanyám fiatalon szült, 16 éves volt, mikor az első gyerekét szülte, 20 évesen már 3 gyereke volt. Robi az elsőszülött, nem tudott mit kezdeni vele, nem tudta gondozni, így inkább eljárt otthonról, otthagyta a mamára, vagy épp egyedül, ha nem volt otthon senki, és neki halaszthatatlan pasizni valója akadt. Megszületett Ádámka is, de ha egyel nem tudott mit kezdeni, akkor kettővel még úgy sem! Aztán jöttem én, velem sok gond nem volt, csak ettem meg aludtam, de anyu állandóan eljárt otthonról.

A nagynénim ekkor 17 éves volt, ő foglalkozott velünk, amennyit tudott, de 3 gyerek neki is sok volt. Robi lekerült vidékre intézetbe, még most sem tudom miért, vidéke, és miért nem velünk. Minket anyu önként és dalolva vitt be egy csecsemőotthonba, mondván, hogy nem tud eltartani. Egy ismerőse segített neki elintézni, hogy elhelyezzenek minket. Arra nyilván nem emlékszem mi történt velünk ott, állítólag bejött néha látogatni minket. 3 éves voltam, Ádám 4 és fél, mikor felülvizsgálták az ügyet, és hazaengedtek, mert volt lakás, volt a családban kereső, akkor mi a gond? Anyu vitt haza minket, otthon vártak már, a mama, drága mama, nagyon várt minket, ő már akkor beteg volt, nem tudott volna velünk foglalkozni, azért nem vállalt minket picinek.

Itt kezdődtek a problémák, anyu eljárt otthonról, volt, hogy egy hétig nem jött haza, egyedül voltunk otthon a mamával, de nem tudott ránk figyelni, mert alig tudott járni, nagybátyám estig dolgozott, nagynénim addigra elköltözött, hozott néha enni, meg elvitt játszótérre, de neki sem volt ideje ránk. Mi általában a kertben voltunk egész nap, ha nem volt otthon ennivaló kértem a szomszédoktól, vagy elszöktünk a kisboltba, és loptunk magunknak, mama észre sem vette, hogy nem vagyunk otthon. Nagybátyám alig-alig hozott valamit, elverte mindig a pénzét.

Ádám más volt mint én, ő nem mutatta, hogy hiányzik az anyja, én igen, állandóan a kapuban álltam, hátha jön, de nem jött. Ha véletlenül haza talált akkor sem aludt otthon, csak megfürdött, és ment is tovább. Amikor a mama nyugdíjat kapott mindig hazajött, mama adott nekünk pénzt, hogy tegyük el, és majd abból veszünk enni, ami a mamánál volt, anyu elvitte magával. Ami nálunk volt, az arra volt elég, hogy egyszer vásároljunk, és mivel mi mentünk le a boltba, cukrot, csokit vettünk, normális ételt nem. Normális kaját akkor ettünk, ha a nagynénim hozott, hetente 2-3x jött.

Eljött a szeptember, az óvoda. Nagybátyám vitt reggelente, délután ha senki nem jött értünk akkor az óvónő vitt haza minket.

Ha a mama volt csak otthon, és aludt, nem nyitott ajtót, így kénytelen volt az óvónő hazavinni magához. Ez előfordult párszor, aztán jelentette a gyámügyön. Akik egy nap bejöttek az oviba, mondták, hogy megyünk kocsikázni, nem tudtuk mi van, így boldogan mentünk velük, vettek nekünk csokit meg cukrot. Egyszer csak kiraktak egy helyen, hogy mostantól itt fogunk lakni.

A könnyeimet nyeltem, nagyon féltem, hogy most mi lesz velünk, Ádámon is láttam, hogy fél, semmit nem mertünk kérdezni, meg sem mertünk szólalni.

Megmutatták a szobánkat, bemutattak a többi gyereknek, elmondták, hogy mi a napirend. Már este volt, sokan voltunk egy szobában, egy emeletes ágy felső részét kaptam, fiúk, lányok külön szobában.

Csak sírtam, anyut akartam, és nagyon féltem.

Másnap meg mertem már kérdezni, hogy mikor mehetünk haza, mikor jön anyu, vagy valaki értünk, azt mondták, hogy nem tudják, és ne ezzel foglalkozzak, innen nem vihetnek csak úgy haza.

Rájöttem hol is lehetek, megint intézetben vagyunk. Napokig, hetekig nem jött senki hozzánk, azt gondoltam, már nem is fognak. Egyszer csak egy hang szólt: "Ádám, Lívia, jöttek hozzátok!" Ö

Örömünkben sírva rohantunk le a lépcsőn, egymást lökdösve, hogy ki ér le hamarabb, és biztos anyu van itt.

Nem ő volt, hanem a nagynénim, de neki is nagyon örültünk, kérdeztük, hogy mikor visz haza, mikor jön anyu, de nem tudott válaszolni egyik kérdésünkre sem, mert nem tudta anyu hol van, anyu nem keresett minket, haza meg ő nem vihetett.

Megígérte, hogy megkeresi, és vele együtt bejön, megpróbálják elintézni, hogy hétvégente haza engedjenek.

Így is lett, nemsokára anyu is eljött, szokásos duma "beteg voltam, rosszul voltam, ezért nem tudtam jönni" mindig ezt mondta, mi elhittük, mert gyerekek voltunk.

Hétvégente haza vitt minket, volt amikor kimaradt egy-egy, de legalább mehetünk néha haza.

Vasárnap este kellett vissza menni, gyomorgörcsöm volt mindig, nem akartunk menni, több órás hiszti előzte meg az indulást. Ez így ment nyárig, aztán jött a szünet, hazaengedtek, de anyu megint nem maradt otthon velünk, ugyanaz volt, mint előtte, mamával voltunk, 4-5 évesen nekünk kellett megoldani, hogy együnk, a boltban már nem is szóltak ha kihoztunk valamit, tudták mi a helyzet, mi meg azt hittük, milyen ügyesek vagyunk.

Ez így ment 6 éves korunkig, jött az iskola, és az oviból átvittek egy másik helyre, kiderült, hogy az Ádám enyhe értelmi fogyatékos, így olyan helyre vittek ahol ilyen gyerekek vannak, nekem meg ki kellett járnom normál iskolába.

Furcsa volt, kinéztek, csúfoltak, nem értették, mi az az intézet, hol vannak a szüleim? Évnyitók, karácsony, anyák napja, anyu sosem jött el, pedig mindig megígérte, mindenkinek ott voltak a szülei, csak az enyém nem.

Vártuk a hétvégéket, hogy mehessünk haza, volt, hogy jött volt, hogy nem jött értünk.

2. osztályos voltam, évzáró volt, anyu nem jött megint, vártam, hogy mehessek már vissza az intézetbe, és onnan haza. Mikor visszaértem, tesóm már nem volt bent, anyu hazavitte, nem értettem, hogy engem miért nem, de arra nem gondoltam, hogy bent hagyna.

Vártam, nem tudom hány nap telt el, mire egyik este szólt egy nevelő, hogy menjek vele, beszélni akar velem. Elmondta, hogy anyu telefonált, és sajnos a nyárra csak a tesómat tudja vállalni, engem nem. Nem akartam elhinni, miért nem? Haza akarok menni! - üvöltöttem, sírtam, haza akarok menni, csak ezt kiabáltam.

Reggel kisírt könnyes szemmel keltem, nem értettem, engem miért nem vitt haza, nem voltam rossz, nem volt velem gond, akkor miért nem?

Egyszer csak belépett a szobámba az Ádám: - Líviám hazaviszünk! Eljött értem a tesóm meg anyunak az akkori barátja, írtak anyu nevében egy papírt, hogy engedjenek haza a párjával, ő nem tud értem jönni. Elhitték, és kiengedtek.

Repültem a boldogságtól, imádtam a tesómat ezért, hogy nem hagyott ott. Anyám teljesen kiakadt, hogy ezt hogy merték megtenni, de az már nem érdekelt, és ő is lenyugodott, és próbálta magát mentegetni, hogy miért nem akart hazavinni.

Lényegében így ment, míg nagyok nem lettünk, hiányzott nekünk anyu, de ahogy nőttünk, úgy lettünk egyre önállóbbak, és már nem érdekelt, hogy jön, nem jön, sőt már mi nem akartunk hazamenni, amikor nagyobbak lettünk.

17 évesen összeköltöztem az akkori barátommal, akivel 2 évig voltam, Ádám egy darabig anyunál lakott, de ahogy tudott ő is elköltözött, és azóta is önállóak vagyunk mindketten, nem utáljuk anyut, beszélünk vele, találkozunk vele, nincs harag, csak ez az, amit soha nem felejtünk el, elvette a gyerekkorunkat, hamar fel kellett nőnünk, de tisztességes, becsületes ember lett belőlünk, talán ha ő nevel, nem így lenne.

Sok minden kimaradt, mert túl hosszú lett volna.

Robi, a nagyobbik tesóm 6 évesen apuhoz került, vele is jóban vagyunk, sajnos ő kicsit lecsúszott, nem tud megállni a lábán, iszik, régebben drogozott, és nem egy becsületes ember. De ő is a testvérünk, és szeretjük.

Anyunak született még egy lánya, a húgom, ő 4 éves, őt neveli, már nem jár el, mert már nem fiatal, együtt van a húgom apjával, és a maguk módján nevelgetik.