Most már tudom, a legszebb dolog anyának lenni

Sokat buliztam, mindig sokat buliztam, szinte abból állt az életem, nem is gondoltam arra, hogy esetleg teherbe eshetek. A párommal nem védekeztünk, mert az orvos azt mondta nekem, hogy nem valószínű, hogy teherbe tudok majd esni, mert polipok vannak a méhemben, amit műtéti úton ha eltávolítanak, akkor utána esetleg. Nyár eleje volt, éreztem, hogy valami gond van, szédültem hányingerem volt. Csináltam egy tesztet, de negatív lett, nem értettem mi a baj, aztán nem is foglalkoztam vele, gondoltam, ha nem vagyok terhes akkor nagy baj nem lehet, majd elmúlik, hát nem múlt, tudtam, éreztem, hogy terhes vagyok, csináltam még egy tesztet, pozitív lett, kétségbe estem, sírtam, teljesen kiborultam, felhívtam a páromat, de nem mondott semmit, majd beszélünk csak ennyit, tudtam, hogy nem fogom elvetetni, mindig úgy voltam vele, ha teherbe esek, biztos nem vetetem el, a párom is így gondolta, ő sem akarta, hogy elvetessük.

Boldog voltam, attól féltem nem akarja majd és egyedül nagyon nehéz lesz, hát eljött a 4., 5. hónap, a párom úgy döntött, mégsem akarja a gyereket, én persze megint teljesen kétségbe estem, nála laktam, én sem tudtam hova menni, nemhogy a gyerekkel együtt. Megengedte, hogy nála maradjak addig, amíg meg nem születik a baba, úgy voltam vele, több mint a semmi...

Beszéltem anyukámékkal, hogy mi történt, és mehessünk hozzájuk, de a védőnő nem engedte, a babát oda nem vihetem, csak ha rendeződnek a körülmények a lakásban, akkor épp nem volt villany, meg fűtés, igaz 2 hónap kellett, de lett fűtés és villany is, és kifestettünk. Egy hónap volt szülésig, mikor kijött a védőnő és közölte, hogy mivel tél van és a nyílászárók nem jók, nem hozhatom a gyereket oda, mert nagyon nagy a huzat a lakásban, és penészes is...

Mondta, ha nem tudom hova vinni, akkor csecsemőotthonba viszik, és ha sikerül rendeznem a dolgokat, visszaadják, megint összetörtem, az összes pénzemet erre a lakásra költöttem, nincs pénzem, a párom nem engedi, hogy hozzá menjek, a gyerekemet nem adom, nem bírnám ki, ha elvennék tőlem.

Kértem mindenkit, ha valamiben tud segítsen, felhívott egy ismerősöm, hogy van egy anyaotthon, amit meg lehet megnézni, el is mentünk, nem voltak túl szimpatikusak, de ha ez az egyetlen esély van, akkor mit tegyek..? A beszélgetés után közölték, hogy nincs hely, de ha lesz, szólnak. Természetesen megint kiborultam, hogy nekem már nincs időm, 3 hét van szülésig, de bármikor jöhet a baba. Felhívtam pár ismerőst, anyámékat, hogy segítsenek valahogy, kitaláltuk, hogy kiveszünk egy lakást, akkor biztosan kiadják a gyereket, azt beszéltem meg anyámékkal, hogy én kiveszem, lekauciózom a lakást, ők meg majd a következő hónapot fizetik. Segített egy barátom kivenni a lakást, február 10-ére volt kiírva a gyerek, február 10-én reggel írtuk meg a szerződést és kaptuk meg a kulcsokat, átvittük a holmikat a lakásba.

Leültem és azt mondtam, most már jöhetsz drága kisbabám és megköszöntem neki, hogy várt, mert sokszor kértem, hogy ne akarjon még megszületni, mert nem fogják odaadni nekem.

10-én délután indult meg a szülés, 11-én éjszaka megszületett Máté, a kórházból az albérletbe hoztam haza, most 3 hete lakunk itt, anyámék kitalálták, hogy nem fizetnek, nekik nem éri meg albérletben lakni, ők visszamennek a lakásukba, de oda nem vihetem a gyerekem, úgyhogy most jön megint a harc, már szóltam a védőnőnek, hogy segítsen, akár anyaotthonba is megyek.

Persze kijött rajtam a depresszió, sokszor rossz hangulatom van, nem tudom mi lesz, de ránézek a fiamra és tudom, hogy akármi lesz, soha nem engedem, hogy elvegyék, a legszebb dolog a világon Ő.