Anyának lenni ...

Ülök... ülök és nézem a lányomat. Már 4 hónapos, de mintha ma lett volna a kezemben a teszt, mintha ma lett volna az első ultrahang, az első vérvétel, a 9 hónap olyan hirtelen elrepülő, megállíthatatlan időszaka, ami akkor olyan lassúnak tűnt még és alig vártam, hogy véget érjen.

Ülök... nézem a csodát, ahogy békésen alszik, és eszembe jut, amikor a kórházba mentünk, hogy köszönthessük egy új út kezdetén, hogy először lássuk gépek segítsége nélkül, hogy először foghassuk meg őt. Ahogy megszületett, ahogy felsírt, ahogy Apa megfoghatta, ahogy rám tették.

Ülök ... hallgatom, ahogy szuszog, mélyen, nyugodtan alszik. Hirtelen bevillannak a képek, amikor betolhattam a kórterembe. Ő volt az egyetlen, aki sosem sírt. Ő volt a kis hajasbaba, aki a fürdetés és orvosi vizsgálatok alatt is aludt. Mindenki csodálta, én meg büszkén vállaltam, hogy az én lányom. Ha nem ilyen lenne, akkor is büszke lennék.

Nézem... a kis arca, mennyit változott mióta hazahoztuk, mennyi minden történt velünk, család lettünk és boldog az életünk. Nem mintha előtte nem lett volna az, de most tényleg ismerem a fogalmat. A boldogságot, amely egyben félelem, szeretet, szerelem, öröm, bánat, egyszóval MINDEN! Mert boldog nem lehetsz, ha mellette nincs bánatod.

Nézem... bár a könnyektől már alig látok, amikor eszembe jut a sok boldog pillanat, az első mosoly, az első kacaj, a "beszélgetései", és ha néha-néha a fáradtságól már türelmetlen vagyok vele, mindig elfog a lelkiismeretfurdalás. Mindig odafordulok olyankor hozzá és igenis kimondom, hogy "ne haragudj" ... hiszen TE nem tehetsz semmiről. TE csak szeretsz kicsim !

Már mosolygok, bár a szemem még könnyes. Még csak 4 hónapos, de minden pillanatom ÉRTE van. Védeném tigrisként, bárkivel szembeszállnék.

Már nincsenek könnyek, csak az öröm. Az öröm, és a mérhetetlen HÁLA! Köszönöm! Köszönöm Neked kislányom, hogy megtanítottál mit is jelent:

ANYÁNAK LENNI!