Elvesztettem "mindent"!

Az én történetem 1998-ban kezdődött.

Akkor kerültem először kórházba, erős fájdalom, és vérzés miatt.

Megműtöttek, akkor az orvos azt mondta, erős gyulladás miatt a petevezetőim rossz állapotban voltak, de megmentette őket. A műtét után két héttel visszakerültem, szintén fájdalmak miatt, amik erősebbek voltak, mint a műtét előtt. Azonnal megműtöttek, és mikor felébredtem, közölték, ki kellett venni mindkét petevezetőmet.

A dolog sokk ként hatott rám... Most mi lesz? Ha majd babát szeretnék, mi lesz? Az orvos nyomtatványokat adott a kezembe a zárójelentésem mellé, amin a lombik programról írnak.

Nem tudtam megnyugodni, de volt lehetőségem, hogy anya lehessek. Tehát nem volt még veszve semmi.

De ez után a műtét után már többet látogattam a kórházakat, erős vérzés miatt, elviselhetetlen fájdalmak miatt. Egyszer egy orvos azt mondta, ne panaszkodjak annyit, mert valaki ki fogja venni a méhem és akkor panaszkodhatok igazán.

Ez megrémített... És bevallom, sokszor négykézláb kúsztam otthon a padlón a fájdalomtól, de orvoshoz nem mentem.

2004-ben megismertem a férjem, akit nagyon szeretek a mai napig. 2005-ben összeházasodtunk, de szegény többet látott kórházban, mint itthon. Addigra már négy laporoscopiás műtétem is volt, több abrázióm, a zárójelentésemen mindig az szerepelt, összenövések, ciszták miatt vannak a fájdalmaim, erős vérzésem.

Mint minden pár, mi is szerettünk volna babát. Belekezdtünk a lombikprogramba. Sajnos túl sokáig nem jutottunk, egy vizsgálatnál megint több cisztát is kimutattak, és úgy látták jónak az orvosok, hogy ezt műtéttel oldják meg.

Csak ez után jöhet a lombik.

Akkor már a hatodik ilyen tükrözéses műtéten voltam túl, mikor a nőgyógyászom beutalt Parádfürdőre egy hónapra, ahol nőgyógyászati szanatórium is volt. Egy hónapig voltam ott. Iszappakolások, masszázs, gyógyfürdők, gyógytornák. Különböző kezeléseken vettem rész egy teljes hónapig. Úgy jöttem haza, hogy én gyógyult vagyok, és menjünk, kezdjük a lombikot. Minden porcikámmal anya szerettem volna lenni.

Érezni azt a csodát, mikor a pocakomban, megmozdul az én kicsi angyalom. Kilenc hónap csodáját érezni, a szülés csodáját érezni, és a karjaimban tartani azt a kisembert, akiért ennyit harcoltam.

De a sors nem ezt osztotta nekünk.

2007 végén bevéreztem. Ismét műtétre került sor, de most már vágtak.

Az orvos, aki műtött elmondta, petefészkenként 9-10 darab nagyobb cisztát távolított el, mindkét petefészkemet csonkolni kellett... De megoldották, a műtét sikerült, mehetünk lombikra.

Persze, hogy mentünk, mit mentünk, repültünk a férjemmel...

Ott ért az első komoly pofon... Az orvos megkérdezte tőlem mióta tudom, hogy endometriosis-os vagyok, kaptam-e erre hormon gyógyszert?

Mit? És mi az az endometriosis?

Zavarodottan álltam a dolog előtt, ezt honnan veszi?

Kiderült előző szövettanomban egyértelműen le volt írva, hogy endometriosisos csomókat találtak többet is... Hát mégsem ciszta volt.

Elkezdtünk egy hormon gyógyszert, ami nem vált be. Idén megkerestem egy professzort, biztosra akartam menni... De mint kiderült, a betegségem 11 éve tartott, és kezelés hiányában, már sok mindent tenni nem lehetett.

A Professzor megvizsgált, találtak myomát a méhemben, és egyértelműen kimutatták a vizsgálatok az endometriozis előrehaladását, azt hogy ez a betegség már mennyi kárt tett...

A Professzor nyíltan megmondta, itt már nem az a kérdés akarok-e lombik beültetésre menni, ami 100%, hogy elhalt terhességhez vezetne, hanem az egészségem.

Műtétet javasolt, elmondta a méhemet el kell távolítani, azt hogy a petefészkeim megmaradnak-e, csak műtét közben fogja megtudni.

Én nem fogtam fel a súlyát a dolognak…Egy újabb műtét már mindegy, talán téved a Professzor, talán ha látja műtét közben, amit kell mégis lesz remény...

Nem volt. El kellett távolítani a méhem, a bal petefészkem, a jobb petefészkemből csak csonk maradt, az is csak a hormon miatt.

Műtét után megtudtam, nagyobb volt bent a baj, mint azt gondoltuk volna. Mindenhol endos csomók, összenövések, már a hashártyám is veszélyben a veséim is veszélyben voltak.

Egy hét után mikor hazajöttem, magas lázzal, kiderült még fertőzésem is van.

Igazából akkor nem fogtam fel, mi történt velem... Egy hónap elteltével jöttek a gondolatok... Hová is tartozom én... Hisz 33 évesen nincs méhem... Nő vagyok egyáltalán?

És jött az igazán szörnyű felismerés, hogy soha nem élhetem át a csodát.

Három hónap telt el a műtét óta, nemrég betöltöttem a 34-et, a születésnapomat végigsírtam... A lelkem talán soha nem fog megnyugodni, talán mindig várni fogok az én kis csodámra.

Férjem egy csodálatos ember, aki mindvégig mellettem volt, aki elfogadta, hogy nem lesz saját vér szerinti gyermeke.

Az örökbefogadás hosszú útja áll előttünk, valahol egy manó ránk vár, talán még meg sem született...

De nekem még idő kell, hogy a lelkem erős legyen, és a kis jövevény soha ne érezze azt a fájdalmat, ami most a lelkemet nyomja.

Ezúton üzenem mindenkinek, akiknek valamiért a teherbeesés nehezen megy, esetleg betegség miatt, vagy csak a sors fintora.

Ne adjátok fel!

Mindenkire vár egy kicsi angyal, hogy beköltözhessen hozzátok, így vagy úgy!