Egy édesanya, aki megöregedett.

Jász-Nagykun-Szolnok megye egyik nagy városában él egy idős néni, Csöpike. Régi, de kellemes környezetű lakótelepen lakik, immár 60 éve. A fiatalsága kötődik környezetéhez, gyerekei itt nőttek fel és keltek szárnyra. Apropó, szárny - elég messze vitte őket, Zalába és Csongrád megyébe. Visszafele viszont ritkán működnek a szárnyak, pedig most nagyon kellene Csöpikének a család.

Meghalt a férj, az édesapa, Csöpike magára maradt. Nem is volt sokáig olyan nagy baj, voltak cicák a lakásban és az utcán, jól elvolt a társaságukba, illetve a környezet régi és új lakóival is, megértette magát. Az idő felette is kíméletlenül elszállt, már a 80 felett és magányosan, hiába vásárolnak be és hozzák délben az ebédet, attól még egyedül él, magányosan. Igaz magányosság nem minden esetben azonos az egyedül való lakással-éléssel.

A néni természeténél fogva eléggé elviselhetetlen, illetve Ő nem viseli el a környezetét, szinte üldözi. Ezért is nagyon nehéz a segítség és egyáltalában szóba hozni az egészet. Viszont strucc módjára sem szabad fejünket a földbe dugni. Sajnos segítségre szorul, nem lehet nap, mint nap egyedül hagyni, éjjel-nappali felügyeletre van szüksége.

Most már ott tart, hogy nem emlékszik dolgokra, félrebeszél és komoly betegségben is szenved. Utcán idegen embereket megállít, különböző ürüggyel kér segítséget. Persze nincs rá szüksége - vagy mégis? Hiszen nincs kivel megosztani gondolatát - tehát beszél, sajnos nem jó irányba. Most már eljutottunk arra a szintre, hogy a lépcsőház gyerekei félnek közlekedni magukban. A szomszédok is aggódnak, mert könnyen történhet katasztrófa Csöpike néni zavart elmeállapota következtében, ez pedig a „felelőtlen gyerekei” hozzáállása miatt megtörténhet.

Fia pedagógus, a város jó hírű gimnáziumának volt az igazgató helyettese, mikor elköltözött Zalába. Ott is pedagógusként folytatta - csak belegondolva - milyen tanár is volt? Mit tanultak tőle elsősorban a saját gyerekei, a keze alatt felnövő nemzedéket már nem is merem megemlíteni. Ő sem fiatal már, hiszen nyugdíjas. Vajon mit fog szólni, ha ugyan azt az elbánást kapja majd vissza, amit Ő ad édesanyjának? Egy hónapban 1-2 nap meglátogatja és ezzel a szülői gondoskodás letudva.

A másik gyermeke beteg-nyomorék, segíteni nem tudja az édesanyját, de megoldást tudna találni, hogy magányosságán segítsen. Nem mentség, hogy valaki önmaga is rászorul a segítségre-gondoskodásra, mivel az édesanyjáról van szó, tudna azért tenni az érdekében.

Most ott tartunk, szegény Csöpike nem tudja mit is tesz, rohangál a lakásából ki-be, mindenkit megállít, és valamivel traktálja. Szemei vérben forognak, alig bír menni és megállni, fájnak a lábai is. Orvost nem enged magához hívni, mentőt szint úgy. Mivel még senki nem vitte olyan orvoshoz, aki kimondta volna, hogy a néni döntésképtelen és felügyeletre szorul. Így maradt magára Csöpike, nem foglalkozik szegénnyel senki, lakók döbbenten szemlélik az eseményeket és sajnálják.

Azért vannak merész szomszédok, kik felveszik a telefont, fiát tárcsázzák - hiába keresik - csak üzenetrögzítővel találkoznak, hol mindenki elmondja éppen észlelt aznapi dolgait a mamának. A hívókat nagyon is jól ismeri az úriember, tehát visszahívási lehetősége is meg volna - de minek, hiszen csak az édesanyjáról van szó…

Itt áll a lakóközösség tehetetlenül és várják, hogy mi is fog történni. Nincs hatóság, ki beleavatkozna, mindenki a gyerekeire mutat. Joggal, de ha senki nem tesz semmit, akkor mi lesz a Csöpi nénivel? A hosszú esték, még egészséges embernek is nyomasztó. Vagy megvárjuk, míg nagy baj történik Csöpikével és akkor egymásra mutogatva, morogva, gyűlölködve élünk majd tovább egymás mellett, főleg ha lesz miben és hol?

Csöpi néni szomorú élete még nem oldódott meg. Oly sok változás nem történt. A beköszönő jó idővel szegény újra tántorog fájós lábaival és magas vérnyomásával a ház körül, és aki arra jár, mindenkit leszólít. Reménykedni meg még lehet, mivel az hal meg utoljára.

Időközben kiderült, hogy Csöpike gyámja a Zalában élő és lakó fia - milyen megfontolásból, miért is olyan messze? Józan ésszel ezt kitalálni sem lehetett volna jobban - de hol itt a józan ész? Eltelt a tél és már lassan kitavaszodik. Ez idő alatt szegény Csöpike nem mozdult ki a lakásból, hiszen elég hideg volt és csúszós az út, így hát élt magában, úgy ahogyan tudott.

Időközben tudomást szerzett az eseményről a Polgármesteri Hivatal kerületi képviselője is - eredménye? Útszéli hírekből még annyit tudnak az aggódó szomszédok, hogy talán fia elindította édesanyja öregek otthonába való felvételét, így az előjegyzés talán megtörtént.

Most csak azt nem tudjuk, hogy meddig, hány évtizedig kell szegény Csöpi néninek várni az otthonba való bekerülésre. Vajon van még ideje 80 év felett, hogy emberhez méltó életet éljen? Talán hiányzik még valami olyan feltétel, amivel nem rendelkezik, és az akadályozná felvételét?

Sok megválaszolatlan kérdés merül fel, ami az emberi együttélés, szülői szeretet, az idősek szeretett teljes gondoskodása körébe tartozik. Talán nem is olyan nagy dolgok, pénzbe sem kerülne, csak egy kis odafigyelés és emberség kérdése lenne az egész.

Így csak kitartást tudok javasolni szegény Csöpi néninek, hogy egyszer talán nem magányosan fogja majd tölteni a napjait, lesz még neki gondoskodó és ráfigyelő ápolója.