Megéri-e jónak lenni?

Emlékeszem, amikor olyan 6-7 éves lehettem, egyszer rosszkedvűen mentem haza az iskolából és elmondtam, Anyának, hogy undok velem az egyik osztálytársam és nekem ez rosszul esik. Azt mondta, ha csúnyán beszél, vagy viselkedik velem, reagáljak akkor is kedvesen. Ne bántsam, azért mert Ő bánt engem, és előbb-utóbb abba fogja hagyni. Így is lett. Pár nap elteltével már nem piszkált, és egész jóban lettünk.

Ez az első emlékem a „jósággal” kapcsolatban. Azóta is próbálok így élni. Nem mindig megy, de igyekszem. Viszont sajnos azóta rengetegszer pofára estem már, sajnos nem mindegyik sztori alakult úgy, ahogy az előbb leírt történet. Sokan kihasználtak, átvertek már életem során. Sajnos ez azt eredményezi, hogy időnként már nem annyira vagyok rajta hogy JÓ legyek. Néha úgy gondolom, hogy ha más így, akkor én is így. Ha ő belém rúg, akkor én is, nem érdekel. Csak hogy az a baj, hogy ettől sem jobb, mert utána olyan lelkiismeret furdalásom van, hogy csak na…

Elszomorít, hogy azt látom, az emberek egyre inkább elfordulnak egymástól, nincs megértés, nincs bátorítás, biztatás, őszinteség, kedvesség, segítőkészség, udvariasság…

Olyan ritka, ha ilyet látok és meg is lepődök rajta, hogy vannak még jó emberek?! Pedig nem kellene. Alapvető dolognak kellene lennie, hogy előzékenyek vagyunk azokkal, akik segítségre vagy megértésre szorulnak függetlenül attól, hogy a másik ember fiatal vagy öreg, beteg vagy egészséges, fehér vagy fekete. De amikor olyat látok, hogy a vak ember tapogatózik, hogy hova tudna leülni, és a másik ember ahelyett, hogy segítene, elfordítja a fejét, SŐT arrébb húzódik, nehogy a vak ember „észrevegye”, hogy Ő ott ül… Hát a gyomrom forog, komolyan mondom. Amellett hogy igyekszem jó lenni, ahogy írtam az elején, az ILYEN embereket esküszöm, hogy úgy meg tudnám ütni, hogy megtanulná azonnal, mit kell tenni máskor hasonló helyzetben!

Alapjában véve kedvesen állok hozzá az idegenekhez is. Mosolyogva köszönök, ha bemegyek a boltba, megköszönöm, ha előreenged egy férfi az ajtóban, segítek levenni a pici néninek a felső polcról amit, szeretne, átadom a helyet a kisgyerekes anyukának, előre engedem a zöldséges mérlegnél azt, akinek csak egy szem almája van… Ezek a dolgok maguktól jönnek, nem tudok rá magyarázatot adni, nekem az a fura, ha valaki nem így viselkedik. Pedig az emberek többsége csak megy lehajtott fejjel, tolakodik, lökdösődik a szónak átvitt és valódi értelmében is.

Sokszor azt tapasztalom, hogy ha felállok, hogy átadjam a helyem egy 200 éves néninek például, rám sem nézve lehuppan, annyit sem mondd, hogy „köszi bakker”

Nem mintha bármit is várna az ember ilyenkor, mert nem azért tesz az ember jót, hogy kapjon vissza, de azért rosszul esik az ilyen. Úgy vagyok vele, hogy akkor bmeg, legközelebb nem!

És van, hogy tényleg nem.

De mi van, ha pont annál mondok nemet, aki nem érdemli meg?!

Más is gondolkozik ilyeneken?

Másnak is gondot okoz az, hogy hogyan érdemes viselkedni?

Legyek „trendi bunkó” más kárára, vagy legyek „béna JÓ” a magaméra?