Angyalok szülei lettünk - 2. rész

Azt javasolta, tartsunk 3 hónap regenerálódási szünetet, és vágjunk bele, biztosan sikerülni fog. Már akkor tudtuk, hogy ez így nem fog menni, pedig még akkor nagyon nem terveztük, hogy hogyan tovább. Eltelt valahogy a nyár, tekintve hogy 2 hét szabit kivettem a "fantasztikus" nyaraláshoz, már nem mehettem szabira, és őszintén szólva nem is akartam. Nem akartam megint itthon lenni, és sírni és azon agyalni, hogy miért, miért, miért, és hogy mit tegyünk? Mi a helyes, ha a dokira hallgatunk vagy a megérzéseinkre. Próbáltam a lehető legmélyebbre elásni magamban a történteket, és csak valahogy túlélni az életet, amíg új erőre nem kapok/kapunk.

Szeptemberben teljesen véletlenül belefutottam egy tv műsorba, ahol a habituális vetélésről beszélt a doki. Maga az ember nem volt kifejezetten szimpatikus, de amiket mondott az nagyon. Gyorsan toll-papír, leírtam a nevét. Utánanéztem, hol dolgozik, és megbeszéltük a férjemmel, hogy jövő év (2009) januárjában bejelentkezünk, kivizsgáltatjuk magunkat, és ha Isten is úgy akarja 2009 év vége felé teljesülhet az álmunk. Most hogy már volt TERV könnyebb volt - láttuk az alagút végét. Kicsit az volt bennünk, hogy még egy ilyen rossz évünk nem lehet, mint 2008, és ha december 31-én éjfélkor átfordul a nagymutató a 12-n, akkor megtörik az átok - mint a mesében. Hittünk benne, és ez adott erőt a folytatáshoz. Január első hetében betelefonáltam, 30-ra kaptunk időpontot. Elmentünk, izgatottak voltunk, tele reménnyel, és várakozással, és már maga a tudat, hogy jó kezekben leszünk - boldogságot okozott. A továbbra sem túl szimpatikus doktor úr fogadott minket az ici-pici szobában, elhadarta mi az ilyenkor szokásos "eljárás", megcsinálta az esedékes rákszűrést, és nem tetszését fejezte ki kérdéseim hallatán. Ettől még inkább úgy éreztem, hogy nem tetszik nekem ez az ember. Végül is mivel nem barátokat keresni mentünk oda - a szakértelmét pedig nem vitathattam el, maradtunk. Sok helyen hallottam a nevét azóta is, és a neten sokat nyomoztam utána, és n áradoznak róla. Na nem a stílusáról, hanem arról, hogy hány kis csöppség született meg az Ő közreműködésével. A cél pedig ez volt (és ma is ez), így tehát megpróbáltunk eltekinteni kellemetlen modorától, cinikus stílusától, ironikus humorától... Elkezdődött a kivizsgálás: vérvétel a ciklus adott napjain (nálam ez egyenlő ugyanannyi eldurrant vénával), peteérés UH, "kiskatonák" vizsgálata stb. Mélyen a zsebünkbe nyúltunk minden alkalommal, de örültünk hogy ki tudjuk fizetni, soha egy szóval nem panaszkodtunk még egymás között sem emiatt. Mindent rendben találtak. (Kicsit magas volt a prolactin szintem, arra kaptam gyógyszert.) Az utolsó előtti vizsgálaton a következő párbeszéd hangzott el közöttünk:

- Mivel nem találtunk semmilyen kizáró okot arra nézve, hogy egészséges babát hozzon a világra következő terhessége során, azt mondom, neki is láthatnak a dolognak...

- De doktor úr a HSG vizsgálat eredményét nem kellene megvárni?

- Hmmm, igaza van, tegyük a következő ciklusra a dolgot, de biztosan nem lesz gond a HSG-vel, mert az előző alkalmakkor is könnyen teherbe esett.

- Fájni fog ez a vizsgálat? Elég sok rosszat hallottam...

- Nem fog fájni, maximum ha elzáródás van, egy kissé kellemetlen nyomást érezhet, de magánál nem lesz gond...

Eljött a HSG vizsgálat napja. Eszembe sem jutott, hogy baj lehet. 3 óra várakozás után került sor a vizsgálatra, ami a következőképpen történt: bementem a vizsgálóba, vetkőzés, a doki felhelyezett a méhembe egy katétert, majd a kilógó részét a combom belső részéhez ragasztotta. Ugyanis (és most jön a "vicces része") ezek után át kellett sétálnom a másik épületbe kb. 300-400 méterre az előzőtől, ahol konkrétan elvégezték a vizsgálatot. Nem kommentálnám ezt...

Ott is elüldögéltem még vagy egy jó órát az előzőekben leírt körülmények között, mondanom sem kell, nagyon kellemetlen volt, de komolyan mondom, hogy akkor annyira nem érdekelt!

Úgy voltam vele, hogy ha ennek vége, akkor megnyílik az ajtó előttünk végre. Sorra kerültem, bementem, felfeküdtem egy boncasztalhoz hasonló ágyra. Az orvos a katéteren keresztül feltöltötte a petevezetékeket és a méhet egy kontrasztanyaggal. Vagyis csak töltötte volna. Ugyanis a petevezetékeimen nem ment át az anyag. Megnyomta erősebben. Akkor ott úgy éreztem, mint ha egy horrorfilm főszereplője lennék. Úgy éreztem, hogy szét fogok szakadni belülről. A legerősebb menstruációs fájdalmat szorozd meg 100-zal: ezt éreztem akkor. Hangosan nyögdécseltem, elkezdtem sírni is, de nem akartam, hogy hallják, akik kint ülnek, így az öklömbe haraptam, amilyen erősen csak tudtam... A vizsgálat eredménye végül: Bal oldalon részleges, jobb oldalon teljes petevezeték elzáródás.

Összeomlottam. Nem akartam elhinni. Hogy ilyen közel a célhoz egy újabb akadályba ütköztünk. Egy nem is akármilyen akadályba. 1 hét múlva a magánrendelőben azt mondta az orvos, hogy a vizsgálat ellenére ad még 3, max. 6 hónapot a természetes teherbeesésre, és ha nem sikerül, a lombikosokhoz irányít.

Első kérdésem volt, hogy nem lesz-e így nagy eséllyel méhen kívüli terhesség? Azt mondta ne aggódjak ezen, az mindenkinél benne van a pakliban. Ott elkövettem egy hatalmas hibát. Nem hallgattam a megérzésemre. Hittem az orvosnak, hiszen Ő a szakember, hogyan is kérdőjelezhettem volna meg a döntését?! Azóta már tudom, hogy bizony, meg kellett volna... Belevágtunk a próbálkozásba, és a 2. hónapban sikerült a baba. Napra pontosan 1 évvel az előző után pozitívat teszteltem, de nem volt kérdéses a dolog, csak a "protokoll" kedvéért teszteltem. Attól a pillanattól kezdve annyira szerettem azt a kis csepp életet...

Az 5 hetes UH után bementem a munkahelyemre és közöltem a főnökeimmel, hogy másnaptól táppénzen leszek veszélyeztetett terhesként.

Sokat pihentem, nagyon vigyáztam magamra és a kisbabámra. Hiába nem akartam, minden gondolatomat kitöltötte Ő, és az aggodalom érte, hogy minden rendben legyen Vele.

Mint utóbb kiderült teljesen feleslegesen…

2 héttel később zokogva búcsút kellett vennem Tőle...(is). Méhen kívül fogant meg...

Hát... így lett nekünk három kicsi angyalkánk...

A mai napig sokszor eszembe jutnak. Sokat tanultam Tőlük rövidke életük során. Az a pár hét boldogság, amíg vártam/vártuk Őket nagy-nagy szeretettel, és az a sok-sok hét mérhetetlen szomorúság, amit elvesztésük okozott, életre szóló nyomot hagyott bennem/bennünk.

Már nem vagyunk ugyanazok az emberek.

Már angyalok szülei vagyunk...