Egy kisangyal elvesztése, majd egy újabb születése, akit Zalánnak neveztünk el

Életem párjával 2003. július 12-én ismerkedtünk meg. Már aznap arról beszéltünk, hogy mindketten komoly kapcsolatot szeretnénk. De akkor még szerintem egyikünk sem gondolta volna, hogy 6 és fél év múlva megszületik a kisfiúnk.

Múltak az évek, mi nagyon jól elvoltunk, és én úgy éreztem, hogy akár már jöhet is egy kisbaba. Mindig is erre vágytam.

Elterveztük, hogy akkor rajta leszünk az ügyön. Eltelt fél év, de semmi. Eltelt egy év és még mindig semmi. Már kezdtem aggódni, mert az ismeretségi körömben elég hamar összejöttek a babusok. Hát elmentem dokihoz. Miután többször is megvizsgált, közölte velem (akkor 19 éves voltam), hogy egyáltalán nincs peteérésem, és hogy elég kicsi rá az esély, hogy valaha is teherbe esek, vagy csak nagyon nehezen. Hát mit ne mondjak, ez eléggé szíven ütött ilyen fiatalon. De nem hittem neki, amúgy sem volt valami szimpi, így hát elmentem egy másik dokihoz. Bár ne tettem volna.

Egy végtelenül kedves, közvetlen doki volt, és nagyon szimpi. Elmondtam neki is, hogy már régóta szeretnénk babát, de nem jön össze. Meg sem vizsgált, csak mondta, hogy nem szeretne nekem minden féle gyógyszert felírni, először próbáljunk meg egy természetes alapanyagú gyógynövényes tablettát, ami helyreállítja a hormonháztartásom, és rendben lesz minden. Tök örültem neki, még aznap megvettem és másnap el is kezdtem szedni. Már bánom.

Eltelt 2-3 hét és észrevettem, hogy késik a menstruációm. Ami annyira nem is volt furcsa számomra, mert mindig össze-vissza jött meg, volt hogy majdnem 2 hónap kimaradt. De most éreztem, hogy valami más. Csináltam tesztet, és pozitív lett! Nem hittem a szememnek! Nagyon örültünk! Tudtam, hogy ez nem lehet a tabletta hatása, mert elvileg annak több, mint egy hónap kell, hogy hatásos legyen. Felhívtam a dokit, hogy lett egy pozitív tesztem, de pont szabin volt, úgyhogy csak 2 héttel későbbre kaptam időpontot.

Eltelt egy hét és vérezgetni kezdtem, de csak minimálisan. Megijedtem és felhívtam a dokit. Megnyugtatott, hogy ez előfordul az első pár hétben. Hát nem mondanám hogy megnyugodtam, de hittem neki, hisz végül is ő az orvos.

Aztán eljött a várva várt nap, az első UH. Megvizsgált a doki, és közölte, hogy hát sajnos neki nem olyan nagy felbontású az ultrahangja, be kéne menni a kórházba, hogy ott is csináljanak egyet, de ő úgy látja, hogy sajnos ez már egy elhalt terhesség. Nem is tudom leírni, hogy akkor ott mit éreztem. Nagyon rossz volt.

Bementünk a kórházba, megvizsgált egy főorvos, aki mellesleg egy nagy paraszt volt. Végig hozzám se szólt, csak diktálta a nőnek a szöveget, amiből persze egy szót sem értettem. A végén megkérdeztem, hogy akkor most mi van. Erre ő: Hát mi lenne? Nincs semmi! Egy elhalt terhesség! Hmmm...

Hát majdnem mondtam neki, hogy any..!

Bent kellett maradnom a kórházban, és másnap már meg is csinálták a műtétet. Erről is tudnék mit mesélni, de ez nem olyan dolog, amiről itt cikkben lehetne írni, talán majd a naplómban. Nem elég, hogy ki voltam borulva, mint állat, ráadásul beraktak egy olyan kórterembe, ahol a jobb oldalamon egy kismama feküdt, "csak" magas volt a vérnyomása, ezért volt bent, a bal oldalamon pedig egy csaj, aki abortuszra jött be. Amikor kérdeztem miért veteti el, azt válaszolta, hogy azért, mert már van neki otthon 3, ez csak becsúszott és már több nem kell neki. Velem egy idős volt. Azt hiszem, ezt nem kell bővebben kifejtenem.

Volt még bent egy csaj, neki eltávolították a méhét, és még egy, akinek a petevezetékét. Szóval jól összeválogatták az embereket...Ennyit a magyar kórházakról.

Amikor hazamentem, eszembe jutott a tabletta. Bevallom előtte nem olvastam el végig a tájékoztatót, mivel a doki azért írta fel hogy terhes legyek, tehát meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj lehet tőle, főleg hogy természetes alapanyagú volt. De mivel furcsa volt nekem ez az egész, hogy ilyen gyorsan terhes lettem, ismét elővettem és végig elolvastam.

Szerintetek mi volt benne leírva? Hát az, hogy terhesség alatt TILOS szedni, mert vetélést okoz. És ugye én már azelőtt terhes lettem, mielőtt elkezdtem volna szedni. Csak akkor még nem tudtam. De hát ki gondolta volna? Olyan sokáig nem jött össze...miért pont most sikerült volna... Talán ha megvizsgált volna az elején....Talán ha vártam volna a szedésével még 1-2 hetet....talán akkor minden másképp alakult volna. De nem így lett, és visszacsinálni már nem lehet. 5 hét 6 napos volt az az icipici élet, amikor elhagyott minket. Úgy érzem, én vagyok ezért a felelős.

Telt az idő, és elég kilátástalannak tűnt minden számomra. Nem tudtam, hogy lesz-e még valaha gyermekem. Időbe telt, míg túltettük magunkat a történteken. Attól is féltem, hogy a műtét miatt nem lehet több baba. Erről is sokat hallani, hogy ott elrontanak valamit, és kész....jó lehet ez manapság már nem olyan gyakori, de én akkor is féltem tőle...

Hála Istennek, nem így történt. Ismét elkezdtünk próbálkozni, és 2008 novemberében pozitív lett a teszt. Természetesen ismét nagyon boldogok voltunk, de most már ott volt bennünk a félelem is, hogy nehogy történjen megint valami... Elmentem dokihoz, mondta, hogy rendben van minden, de az előzményekre való tekintettel nagyon sokat pihenjek, és ha lehet menjek el táppénzre. Még egy darabig dolgoztam, de szerencsére mindenki nagyon segítőkész volt a munkahelyemen, úgyhogy inkább csak bejártam.

Végül 3 hónapos terhesen mentem táppénzre. Az elkövetkezendő hetek, hónapok gyönyörűen teltek, életem legszebb 9 hónapja volt!

Teljesen problémamentes volt a terhességem, a vérnyomásom végig tökéletes volt, a cukrom is, nem fájt semmim (jó az első három hónapot végig hánytam, de úgy éreztem, ez hozzátartozik, nem rossz élményként éltem meg), sokat mozgott a pici...nagyon boldog voltam.

Aztán a nőgyógyászommal nem úgy alakultak a dolgok, ahogy terveztük, elég bunkó volt, és ráadásul irtózatosan drága is...nem szerettem volna nála szülni. 31 hetes terhes voltam, mikor orvost váltottunk. És így utólag már azt mondom, hogy a legjobb döntés volt, amit hozhattam. Az új nőgyógyászom az első perctől kezdve nagyon kedves, mosolygós, poénos volt, és tényleg érdekelte, hogy mi van velünk, nem csak a pénzt várta. Vagy csak úgy csinált, igazából mindegy, mert jól csinálta.

Augusztus 8-ra voltam kiírva. Július 29-én mentünk dokihoz, akkor mondta, hogy már egy centire nyitva vagyok, bármikor megindulhat a szülés. Húúú, tök izgultunk. Minden nap azt figyeltem van e valami furcsa. De semmi nem történt. Pocaklakónk csak úgy fickándozott!

Mivel mi Tatán lakunk, és Budapestre kellett menni a kórházba, ezért kicsit féltem is, hogy oda fogunk e érni időben. Még egyszer le is mértük, hogy csúcsban mennyi idő alatt érünk oda. Elég jó időt futottunk. Aztán egy hét múlva mentünk a szülésznőhöz NST-re. Augusztus 4-én. Akkor megvizsgált ő is meg a doki is, és közölte, hogy: Drága Annamária, 3 centire nyitva és papírvékony!! Mondom mi? Mi papírvékony? Annyit mondott, hogy ha hatodikáig nem indul meg a szülés, akkor találkozunk 6-án, délután 3 órakor és megindítja....köpni, nyelni se tudtam, csak bólogattam...azt sem tudtam, mit mondjak...de nem is volt időm válaszolni, mert sietett szüléshez, és elrohant.

Hát mondanom se kell, milyen izgalmak közepette mentünk haza. Könyörögtem bébinknek, hogy jöjjön ki...nem akartam, hogy megindítsák, át szerettem volna élni az izgalmakat, mint ahogy a filmekben szokott lenni. De a Drágánknak esze ágában sem volt kijönni. Nagyon jól érezte magát odabent. Még az utolsó napokban is sokat mozgott. Mivel nem történt semmi, ezért 6-án 3 órára mentünk a kórházba. Kicsit olyan érzésem volt, mintha fodrászhoz mennék....időpontra...nem is izgultam. Egészen addig, amíg oda nem értünk...onnantól kezdve remegett kezem-lábam!

Persze a doki késett másfél órát, dolga volt. Aztán ötkor hívott, hogy megvizsgál. Azt hittük, csak egy sima vizsgálat lesz, aztán majd eldönti, hogy megindítsa-e...hát nem. Közölte, hogy 6 centire nyitva vagyok...a szülésznő csak mosolygott mellettem, aztán szerintem rásegített egy picit, mert utána már hirtelen 7 centit mondott, és annyit, hogy burkot repesztünk. Időm se volt meglepődni, már folyt is a magzatvíz...a párom majdnem szívrohamot kapott, kint állt a vizsgáló előtt és hallott mindent. Azt hitte ott megszülök egyből. Mondta drága dokim, hogy most akkor várunk, sétálgassak, beszélgessünk, ha valami kell szóljak. Néha-néha éreztem kicsi fájásokat, de nem volt vészes...még mondtam, hogy ez nem olyan gáz, mint amire számítottam. Aztán olyan 7 óra körül kezdett durvulni a dolog. Már eléggé fájt, jött a doki, a szülésznő, de mondták, hogy még van időm. Nem kértem érzéstelenítést. Szülésznőm javasolta, hogy ha már fekszek, akkor csináljam azt, hogy 5 fájás a jobb oldalamra fordulva, 5 fájás a bal oldalamon...ettől jobb lesz, és a baba is könnyebben elindul lefelé...hát nem hogy jobb lett, még rosszabb. De az volt a lényeg, hogy bébike elinduljon lefelé. Hát csináltam.

Párom végig ott volt velem, mindenben támogatott, segített, nagyon jól esett. Aztán hirtelen elkezdtek jönni a fájások 3 percenként, majd 2 és hirtelen már csak 1 percesek voltak. Megint jött a doki, mondta, hogy na most már szülünk! Végre! Azt hittem pár nyomás és kint lesz a pici. Mindenkitől ezt hallottam, nővérem is kettőt nyomott és kint volt. Hát nálunk nem. Kb. fél órán keresztül nyomtam, mire mondta a szülésznő, hogy ott a hajasbaba! Aztán még eltelt pár perc, pontosan nem tudom mennyi, nem igazán voltam képbe. De az utolsó nyomásra emlékszem. És arra amikor felsírt a kisfiúnk. 2009. augusztus 6-án, 21 óra 35 perckor megszületett Zalán, 3890 grammal és 57 centivel.

A párom végig mellettem állt, és tartotta fejem, meg egyszer-kétszer talán oda is nézett, hogy mi a helyzet, és amikor kint volt pici fiúnk, hirtelen azt se tudta mit csináljon annyira meglepődött, én szóltam neki, hogy hééé és fényképeket ki fog csinálni? Pont a doki mögött volt a fényképező, úgyhogy felkapta, és ő csinált képeket, amíg a párom elvágta a köldökzsinórt. Megkaptam a kisfiam, és azt hiszem, azt az érzést nem lehet leírni. Ezt át kell élni. Tudom, mindenki ezt mondja, de tényleg így van. Gyönyörű volt. Amíg a doki ellátott engem (szerencsére nem kellett gátmetszés, és csak belül volt kis horzsolásom), addig a párom és a szülésznő elvitték fürdetni a kis Drágánkat.

Majd ezután még majdnem 2 órát töltöttünk a szülőszobán, meghitt környezetben és boldogan. 3 napot töltöttünk bent, ami nagyon jól telt, de vártuk már, hogy hazamehessünk. Igaz, az első hetekben adódtak gondok, de hála Istennek, hamar helyre jöttek, és azóta már fél éves a kisfiúnk, gyönyörű, nevetős, nyugodt baba.

Mindennél jobban imádjuk, teljesen megváltoztatta az életünket. A szülés nekem gyönyörű élmény maradt, ugyanúgy mint az előtte lévő 9 hónap. Mindenkinek ilyen szülést kívánok! Már várom a következőt, ha mindegyik ilyen lesz, tőlem jöhet akár még 10 gyerek is.. Persze ez csak vicc, de az biztos, hogy életem legszebb napjai és órái voltak. Egy biztos. Ha el is veszítjük kis angyalkáinkat, nem szabad feladni! Tudom, könnyű ezt mondani. Tudom, vannak ennél szörnyűbb történetek, akiknek nem egy angyalkától búcsúzni kellett...de a lényeg ugyan az.

Ha végre beköszönt a gólya, és megszületik a gyermek, akire már annyira vártunk, hirtelen kárpótol minden rosszért, ami történt. Természetesen nem felejtjük el a rossz élményeket sem, de talán könnyebben feldolgozzuk.