Amikor kimondják a kegyetlen végszót: nem lehet több gyerekünk...

Voltam a nőgyógyászomnál, szerettem volna sterilizáltatni magam, "van már egy halom csemete, nem kell több" címszóval olyan magabiztosan mentem, mint aki a világ legtermészetesebb dolgát szeretné...

Győzködött a dokim, hogy fiatal vagyok még, képtelennek tűnő példák hadát sorolta fel nekem, de én álltam a sarat, magabiztosan csaptam le minden "magas labdát", amit felém dobott, és biztattam afelől, hogy én tudom mit csinálok... Érdekes, hogy akkor még győzködött, hogy vállalhatok még babát, pedig tudott az embóliáról, bár a szülés alatt nem volt az országban sem, mert szabin volt, Dalma meg előbb jött egy héttel a kiírtnál.

Bementünk a felvételi irodára, beírták a nevem a "nagykönyvbe", 3 hónap múlva meg kell erősíteni a szándékomat és újabb 3 hónap múlva megcsinálják a műtétet.. ez az eljárás.. gondoltam, megrendíthetetlen vagyok az elhatározásomban, de rá kellett jönnöm, nem így van.

Hazaért a párom a melóból, elmeséltem neki "mit intéztem" a dokinál, és vártam a beleegyező tekintetet, hogy "jól van, hisz úgysem tervezünk több gyereket, jó lesz ez nekünk.. de nem így lett... Szemrehányóan nézett rám, és közölte: nem! Ő szeretne még egy fiút! Elképedve néztem rá: - Ezt most nem gondolod komolyan? De komolyan gondolta. Kézzel-lábbal tiltakoztam, hogy nem akarok többet szülni, de miután elmondta az érveket, és az elkövetkezendő pár napban még vagy százszor ugyanazt, már kezdett engem is lázba hozni. Bár ne tette volna...

Úgy gondoltuk, hogy akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Csináljuk meg a kis tököst, akire apa úgy vágyik, de ne ugorjunk fejest a dolgokba, előtte nekem még pár dolognak utána kell kérdeznem, mert a pici után volt egy embólia, amit az orvosok és nővérek vagy nem tudni kinek a hanyagsága okozott, de megtörtént.

Amúgy is mennem kellett a hematológiára, gondoltam, megkérdem, hogy hogy mennek ilyenkor a dolgok, mert ha nagy a kockázat, akkor inkább hagyjuk, hiszem a már meglévő csemetéknek szükségük van rám. (Akkor még nem tudtam, hogy ez ennyire fog fájni...)

A hematológián a doki néni elmondta véleményét: ajánlja is, meg nem is, de tulajdonképpen nincs akadálya, csak gyógyszert (vérhígítót) kellene szedni a 12. héttől, ki tudja meddig... Ez még belefért volna, de amit a nőgyógyászom mondott, az már kiverte azt a bizonyos biztosítékot...

Pár nap múlva már kettesben mentünk a párommal a nőgyógyászomhoz és kértük ki a tanácsát, de az ő véleménye már nem volt olyan felemelő, mint a doki nénié....

Lebeszélt róla 100%-ig, ne vállaljuk, mert az életemmel játszom, érjem be azzal, ami van, éljek a lányaimnak. Ilyen esetekben szinte végig a kórházban kellene lenni és injekciózni, utána még ki tudja meddig folytatni a szurkálást, és a vége még így is kilátástalan lenne. Lebeszélt róla. Kimondta a kegyetlen mondatot: Nem lehet több babánk.

Ez a pár szó amíg élek, a fülemben fog csengeni, mert ennél szörnyűbb dolog nem sok van a világon, de megértettem és akár mennyire is fáj, elfelejtjük a még meg sem fogant kisfiúnkat, apa álmát és már az enyémet is...

De hogy éljek a mának azzal a tudattal, hogy 30 évesen tönkretették az életem, mert én így érzem. Apa nem látja ennyire sötéten a helyzetetet, szerinte, ameddig még lehetne babánk, az alatt a 10 év alatt, fog annyit fejlődni az orvostudomány, hogy még akár meg is születhet. Ő azt mondja, és igaza van, tudom, hogy az a legfontosabb, hogy itt vagyok és egészséges vagyok, és felneveljük a már meglévőket, mert ők a fontosak... És igaza van, csak fáj a szívem, a lelkem...nem tudom elfogadni a helyzetet, hiszen egészséges fiatal nő vagyok, anya és élete társa valakinek, de mégis nagyon vacak egy érzés, hogy nem mondhatjuk ki, amikor mi úgy döntünk, hogy akkor legyen baba...

De nem panaszkodom tovább, hisz rengeteg olyan nő van a világon, akinek nincs gyermeke, nekem van kettő, őnekik kell élnem és csak előre nézni, nem vissza. Megtörtént, ami megtörtént, sajna változtatni már nem lehet rajta, nekünk ezt dobta a gép. Remélem az idő majd meggyógyít...

És a végére csak annyit, vigyázzatok az egészségetekre, mert ennél nagyobb kincs nincs...

Köszönöm, hogy elolvastátok.

Ne bántsatok miatta, de muszáj volt kiírnom magamból, talán így kicsit könnyebb lesz, itthon nem beszélünk róla, mert én nem tudok, apa sem, vagy nem akar... nem tudom...