Amikor azt mondod: Ne küzdj! (beszélgetés)

AZ ÉN ANYUKÁM IS AUGUSZTUSBAN, 12.-ÉN HALT MEG.

jÓLETT VOLNA , HA ÉNI OTT TUDTAM VOLNA LENNI, DE UTOLJÁRA AZNAP DÉLBEN LÁTTAM. MÁR NEM KOMMUNIKÁLTUNK, CSAK ÉN MEGSÍMOGATTAM AZ ARCÁT ÉS AZT MONDTAM: MOSTMÁR NYUGODJ MEG.S MEPUSZILTAM, DE IDÉTLENÜL MERT TELE VOLT CSÖVEKKEL.

SOKAT SZENVEDETT AZ UTOLSÓ HÓNAPBAN. OLYAN SZÖRNYŰ EZ! TUDJUK HOGY MI LESZ ÉS MÉGIS, MIKOR MEGTÖRTÉNIK, MINT DERÜLT ÉGBŐL A VILLÁMCSAPÁS. MIKOR ESTE TELEFONÁLTAK A KÓRHÁZBÓL,OTT ÁLLT A FÉRJEM ÉS NEM TUDTAM KIMONDANI, CSAK ANNYIT HOGY: ANYU. pEDIG ÉVEK ÓTA BETEG VOLT, 83 ÉVES, MÁRÍRTAM, HOGY AZ UTOLSÓ HÓNAP KEMÉNY VOLT, BÁRMIKOR BEKÖVETKEZHETETT VOLNA ÉS MÉGIS. VAJON MIKOR NYUGSZUNK MEG? ÉN MÉG NEM ÁLMODTAM RÓLA, DE NAPPAL - NEM TULZÁS- NEM TELIK EL 3-4 PERC , HOGY NE LEGYEN ELŐTTEM . VÍGASZTALÓDÁST KÍVÁNOK AZ EGÉSZ CSALÁDNAK.

Lehet innen jött az ihlet. Így egyben soha nem olvastam még, egy-két soros idézeteket láttam belőle.

Köszönöm, szerintem minden apró vígasz-szálba kapaszkodik az ember.

Az "eredeti" Szent Ágoston írása. Ebből írhatta az általam ismeretlen költő. Én kinyomtatva magamnál hordom, és vagy a sírnál, vagy itthon anyukám fényképe előtt időnként felolvasom.

Hátha Nektek is nyűjt egy pillanatnyi vigaszt:

A halál nem jelent semmit

Csupán átmentem, a másik oldalra.

Az maradtam, aki vagyok és Te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.

Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig szoktál,

ne keress új szavakat.

Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,

folytasd kacagásod,

nevessünk együtt, mint mindig tettük.

Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.

Hangozzék a nevem a házunkban,

ahogy mindig is hallható volt.

Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.

Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.

A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül....

csak mert a szemed most nem lát...

Nem vagyok messze, ne gondold.

Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult szép

gyöngéd szeretetem.

Kérlek, légy szíves.... ha lehet, töröld le a könnyeidet,

és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem....

Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,

ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.

A halkan fúvó szellőben találsz meg,

és a hóban, mely gyémántként ragyog.

Vagyok a napfény érett búzatáblán,

őszi eső, mely gyöngéden alászáll.

Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,

hogy madárraj száll arra szárnysuhogva,

ha szíved csendes éjben engem érez,

én sugárzom rád, csillagként ragyogva.

Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!

Emlékezz rám, és a halál

nem vesz rajtam erőt!

"Ne állj zokogva síromnál,

nem vagyok ott

nem alszom.

De ott vagyok az ezer szélben, ami fú.

Én vagyok a gyémánt csillogás a havon,

én vagyok a napfény az érett gabonán.

Én vagyok a szelíd őszi eső,

amikor felébreszt a reggeli zsivaj, ott vagyok minden hangban veled.

A csendesen köröző madár szavában, de én vagyok a csillag is,

mely rád süt az éjszakában.

Ne állj hát zokogva síromnál;

Nem vagyok ott,

Nem haltam meg."

Kaptam egy csodaszép verset, külön köszönet érte!

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,

Nem fekszem itt, nem alszom itt;

Ezer fúvó szélben lakom,

Gyémánt vagyok fénylő havon,

Érő kalászon nyári napfény,

Szelíd esőcske őszi estén,

Ott vagyok a reggeli csendben,

A könnyed napi sietségben,

Fejed fölött körző madár,

Csillagfény sötét éjszakán,

Nyíló virág szirma vagyok,

Néma csendben nálad lakok,

A daloló madár vagyok,

S minden neked kedves dolog...

Síromnál sírva meg ne állj;

Nem vagyok ott, nincs is halál.

Kb. ilyen helyzetben vagyok, csak kombinált prosztata és tüdőrák Édesapámnál. Nem megy orvoshoz.

Összeszerveztük az unokabátyámmal a szakorvosi látogatást-magán-amint megtudta, hova mennénk,nem jött velünk. Semmiféle gyógyszert, gyógynövényt nem bírok beleerőltetni szép szóval, meg sehogy sem. Nagyon szeretem. Felfogtam, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy sokat legyek vele-messze élek-és a háztartást vezetem.

Együttérzésem Nektek, Apukád nyugodjon békében.

Igen, én hiszek abban, hogy aki elment kapcsolatba akar lépni a szeretteivel. Az álmodban, vagy egy átsuhanó gondolatban.

Én egy éve voltam így mint most Te: a férjem 4 hónap alatt hagyott itt. Nem tudtak már rajta segíteni. Borzalmas volt végigcsinálni Vele a kemot, látni hogy épül le és a végén hogy hat a morfium. Én is ott álltam mellette és fogtam a kezét mikor elment.

Nem szabad hibáztatni magad a kemo és a morfium miatt. Nem tehettetek mást, segíteni szerettetek volna, bármilyen módon.

Nem akartam elolvasni! Mint ahogy írod is az elején,h aki nem bírja az ilyeneket, ne olvassa el. Azért nem akartam, mert Édesapám 24 évvel ezelőtt ment el, és borzasztóan megviselt bennünket. De aztán csak belekezdtem.... Szinte azt láttam, amit mi éltünk át. Eleinte hittünk. A fő laboreredményei jók voltak, biztos téved az orvos. Vizsgálatok, amit nem tudták egyértelműen kimutatni.... Aztán a lesújtó hír. És h nem sok van hátra. Januárban mondták, pár hetet jósolva. Édesapámnak hihetetlen akaratereje volt. Mikor már olyan adagban kapta a gyógyszert, h az orvosok szerint fel sem tudott volna kelni az ágyból, még gyalog bejárt a városba, 1-1 km oda és vissza, mert be kell fizetni a csekket, mert venni kell ezt vagy azt. Persze mi is megtettük volna, de neki kellett a tudat, h Ő megcsinálta, Ő el tudott menni és intézni. Persze volt, h egy ilyen út után a szó szoros értelmeben beesett az ajtón mikor hazaért. Aztán eljött az idő, amikor tényleg nem tudott felkelni. Sajnos nincs testvérem, rengeteget jelentett volna. De a férjem a legteljesebb társam volt, nagyon jóban voltak Édesapámmal, és vigyáznunk kellett Édesanyámra, akivel nagyon szépen éltek. No és a saját fájdalmam mellett végig kellett néznem,hogy a 2 gyerekem mennyire szenved. Muszáj volt kórházba vinni, bár amikor csak lehetett, hazahoztuk, de a végén már ő mondta, h nem akar hazajönni, habár irtózott a kórháztól. Őt ismerve, a fő ok biztos az volt, h nem akarta, h nekünk vele gondunk legyen, és h mi ne szenvedjünk attól, hő mennyire szenved. De az is igaz, h ott érezte magát biztonságban. Dolgoznom kellett, de minden nap rohantam hozzá a munka után, az egy gömb fagyival. Egész nap ez volt az egyetlen dolog a vége felé, amit hajlandó volt megenni. Édesanyám, férjem is naponta ment hozzá. Utolsó nap mikor bementem a kórterembe, már a paravánnal elkerített ágya fogadott. Nem tudom hogy jöttem ki. Ahogy rohantam a szobája felé a folyosón, láttam,h a kedvenc dokink, aki nagyon rendes volt apuhoz, telefonál épp, és gondoltam, milyen jó h még itt van, beszélek vele. Mint később kiderült, mikor meghalt apu, a kórház küldött táviratot. Ezt én nem tudtam, mert a munkából mentem be, a férjem vette át. Akkor még nem volt mobiltelefon, és a férjem felhívta az osztályt, h úton vagyok befelé, figyeljenek már és ne engedjenek be a kórterembe, illetve h készítsenek fel, ne az a látvány fogadjon. És a doki akkor pont a férjemmel beszélt, csak mivel nem nézett fel, nem látta, h ott mentem el.

Bocs, nem a mi esetünkről kellene írnom, hanem elsősorban Neked részvétet nyilvánítani, de nagyon előjöttek az emlékek. Gondolom, így megérted, mennyire együttérzek Veled. És ŐSZINTE részvétem. A mai napig álmodom vele, és nagyon hiányzik. Tudom, h ez az élet rendje, de akkor is! Időbe telik gondolom Nálad is, amíg sírás nélkül tudsz róla beszélni és Rá emlékezni, de a sírás segít. És a férjem szokta mondani, h ha amikor gondolunk Rá, az annyi mintha itt lenne velünk. Megpróbálom elhinni....

Megnyugvást kívánok!

Igen, ilyen mindig csak a szomszéddal történhet meg, aztán mégsem. Temettem az utóbbi időben, láttam a hátramaradottak elkeseredését

Az élet megy tovább és lassan emlék marad csak

A napoban álmodtam éppen, még a 70es években meghalt nagyanyámmal. Az emlékek ott maradnak a tudat mélyén örökre

Részvétem!

Őszinte együttérzésem!

Nagyon megrázott a történeted,....kívánok nektek erőt és kitartást,összetartó szeretetet!

Nagyon meghatott. Tegnap olvastam, de csak most van lelkierőm hozzászólni. Átérzem min mentetek keresztül, Mi most ezen megyünk végig apukámmal (daganat miatt lebénult mi ápoljuk, ágyhoz van 100%-ban kötve, nem tudjuk melyik szakaszban vagyunk, még akármi lehet, de az orvosok végképp lemondtak róla, kezelést már nem kap, most várunk.. irgalmatlan erő kell hozzá mind neki mind a családnak.

Részvétem és kívánom, hogy mindamellett hogy az emléke mindig ott lesz veletek álljatok talpra hamar és sok erőt kívánok hozzá.

Köszönet a cikkért – kicsordult a könnyem; az nálam nagy szó.

(Szörnyű, hogy egyre több hasonló történet van, amikor valahogy túl kell élni az iszonytató, kínokkal teli betegség lefolyását.)

Gondolj arra: úgy ment el, hogy (még ha fájt is neki, csakúgy, ahogy nektek) ott voltatok mellette. Ha menni kell (mert egyszer sajnos mindannyiunknak el kell menni), legalább a szeretteink mellől induljuk az örökkévalóságba.

Először is fogadd őszinte részvétem!

Én még most is könnyes szemmel írok erre a szomorú történetre. Engem a családból egyedül a dédnagymamám szeretett,akivel annyira közel álltunk egymáshoz,mintha az édesanyám lett volna. Ő immáron 2 és fél éve távozott el,de még mindig érzem a jelenlétét,hogy simogatja a hajam,mosolyog,ha behunyom a szemem látom,amint délután beszélgetünk,érzem az illatát.

Nagyon nehéz volt tudatosítani magamban,amikor itt hagyott,de idővel a jó emlékek elnyomták a fájdalmat bennem.

Kívánok sok erőt Nektek,és kitartást!

Petra