A mi kis történetünk

A történet természetesen azzal kezdődik, hogy teherbe estem. A férjem már nagyon vágyott babára és én úgy gondoltam talán lassan itt van az ideje, hát próbáljuk meg. Még nem is volt időm felfogni, hogy mire vállalkoztam és már ott is volt a két csík. Örültem is, meg is ijedtem, de azért a lelkem mélyén tudtam, hogy ez így lesz jó. A terhességem a 36. hétig eseménytelen volt, aztán egyszer csak megkezdődtek a fájások. Szinte minden éjjel, de volt hogy napközben is jöttek a jóslófájások, de szabályos 4-5 percesek órákon át.

Én persze mindig azt hittem, hogy megyünk szülni. Ez így ment a 40. hétig, nem aludtam, teljesen kimerült voltam testileg, de főleg lelkileg. Úgy éreztem, hogy cserben hagy a testem, hogy valami nem jól működik nálam. Aztán az utolsó CTG vizsgálat azt mutatta, hogy az én kis csöppségem megelégelte ezt a huzavonát és már nem érzi jól magát odabenn. Ekkor az orvos befektetett a kórházba 2 nap megfigyelésre, persze a fájások közben jöttek-mentek.

A 3. napon ráunt a doki a várakozásra és megindította a szülést reggel 8 órakor. Délután 4-ig teljesen jól voltam, aztán éreztem, hogy talán most tényleg elkezdődött valami... Örültem minden egyes fájásnak, végre erősödtek és sűrűsödtek. Este 8-ra már szép erős 3 perces fájásaim lettek és elkezdtem nyílni is. Úgy tűnt minden rendben. És ekkor változott meg a történet, jött a váltás, addig egy nagyon kedves szülésznő volt velem, aztán meg megérkezett egy igazi hárpia. Mikor megkértem, hogy vizsgáljon meg, annyit mondott, hogy nem fog ő engem vizsgálgatni, menjek vissza a szobámba és feküdjek le, mert most egy másik nő szül és nem ér rá velem foglalkozni. Hát én ekkor visszabattyogtam és lefeküdtem. De a fájások csak jöttek és erősödtek és az egyik pillanatban egy erős késztetést éreztem arra, hogy fölkeljek. Ekkor elöntött a melegség, éreztem, hogy valami végigcsorog a lábamon, nagyon megörültem, gondoltam, hogy a magzatvíz ment el, de mikor lenéztem elborzadva láttam egy óriási vértócsát magam alatt. "Gyorsan" kitotyogtam, a szülésznő mikor meglátott, csak rohant az orvosért. Egy kicsit levált a méhlepény, szívhang ok, tágulás már egész jól halad, jöhet apa mindjárt meglesz a picuri. Ez volt hajnali 1-kor. Apa megérkezett, ömlött belém az oxitocin, burokrepesztés, fájdalomcsillapító. Minden létező mesterséges beavatkozás megtörtént. 4 órára teljesen megnyíltam és vártuk a babát. Az én kislányomnak esze ágában sem volt jönni. A másik szépsége még a dolognak, hogy a mellettem lévő ágyon szült egy nő, akiből nagy nehezen vákuummal kicuppantották a babáját, aki nem sírt föl.

A férjem kezdett beparázni, én meg teljesen el voltam veszve a fájásaimmal, amikbe az egész testem beleremegett. Ez így ment reggelig, nem nézett ránk senki, csak néha az orvosom és csóválta a fejét, hogy nem lesz ez így jó. Fél 8-kor úgy döntött a kedves doki, hogy inkább kiveszi belőlem a gyereket, igaz én hadakoztam a császár ellen, de nem biztatott senki, hogy sikerülhet megszülnöm meg már fáradt is voltam nagyon és hát beleegyeztem a műtétbe. 7:45-kor, 4 kilóval megszületett a kislányom, de én csak délután kaptam meg szoptatni.

Utána jött még 5 nap szenvedés a kórházban. Fájt minden mozdulat, belázasodtam, leállt a bélműködésem és még sorolhatnám.

Nagy nehezen hazajöttünk, de azóta sem tudom túltenni magam a dolgon. Mindenki azzal jön, hogy mi bajom van, örüljek a szép babának, de senki nem érti, hogy mekkora seb keletkezett a szívemen. Mivel altatásban végezték a műtétet nem láthattam a kislányom első pillanatait és ezt már nem pótolhatja semmi. Imádom őt és nagyon örülök, hogy van nekem. Tudom, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna, de nekem ennyi is elég volt, hogy kiboruljak. Azóta már csak abban reménykedem, hogy hátha másodszor sikerül egy másik kórházban, másik orvossal és más szülésznővel.

Azóta megromlott a kapcsolatom a férjemmel, teljesen elveszítettem az önbizalmam, éjjelente ha felébredek, rémképek gyötörnek a szülésről. Rengeteget sírok, pedig ezelőtt egy igazán erős nőnek tartottam magam. Nem igazán tudom, kihez forduljak, vagy hogyan tegyem túl magam a dolgon? Remélem, hamarosan túljutok ezen a nehéz időszakon és én is boldogan babázhatok, mint a többi kismama.