Én anyának születtem!

Aztán 18 évesen megszületett a nővérem kisfia, akkor újraébredtek bennem az anyai ösztönök. Fiatal anyuka szerettem volna lenni. Megismertem a férjem és tudtam, hogy vele akarom leélni az életem és közös gyerekeket akartam.

2003-ban 24 évesen a júniusra kitűzött esküvőnk előtt tudtam meg, hogy vágyam hamarosan teljesülni fog. Pozitívat teszteltem és boldogok voltunk. Egy pár napig… Amíg arra ébredtem, hogy baj van. Elment a baba. Nagyon ki voltunk bukva, de a közelgő esküvőnk lekötötte a gondolataimat.

Vártunk pár hónapot és még abban az évben újra sikerült teherbe esnem. Egy gyönyörű és problémamentes terhességből született meg 2004. június 13-án a szemem fénye, a kisfiam. Teltek az évek és az óvoda közeledtével éreztem, hogy hamarosan el kell szakadnunk egymástól. A 3. szülinapja előtt egy pár héttel furcsán éreztem magam és akkor már sejtettem itt van valami, illetve valaki. Minden rendben ment a 12. hétig. De sajnos 2007-ben újra megtörtént a baj. Nem értettem miért én, miért megint.

A kivizsgálások során kiderült, hogy van egy hatalmas cisztám a jobb petefészkemen, amitől szabadulnom kellett. Sajnos a petefészkem is odaveszett. Az orvos biztatott, hogy ez nem akadálya a babavállalásnak. Ahogy teltek az évek, újra előtört bennem a vágy, hogy újra anya lehessek. Nehezen viseltem, de nem mertünk belevágni. A kisfiam is egyre többször felhozta a témát a kistesóval kapcsolatban. Elmentem pár kivizsgálásra ahol minden rendben volt. 2010 tavaszán ismét pozitívat teszteltem. A végét sejtitek... Ebben az évben ez télen még egyszer megtörtént. Műtétektől meggyötört testtel és fájdalommal teli lélekkel úgy éreztem nincs több lehetőségünk. Az összes létező orvosi vizsgálatokat megcsináltam. Minden jó volt. Az egyetlen problémát, amit találtak, a progeszteron hiányát pótoltuk a terhességek alatt, de mégsem sikerült.

Eltelt egy év és ezt a rengeteg csalódást és fájdalmas próbálkozást kiheverve belevágtunk. Amikor már nem is reménykedtem, ismét pozitív lett a tesztem. A lelünk mélyén mertünk csak örülni. Vártam, hogy elteljen az a kis idő, amikor már biztonsággal meg is állapítható a terhesség. Örültem, mert minden nap szépen és problémamentesen telt el. Addig a napig, amíg nem mentem el ultrahangra. 7 hetesen nem volt a méhemben terhesség. Egy héten át tartó vizsgálatok után méhen kívüli terhesség gyanújával kórházba fektettek. Aznap amikor a műtétre került volna a sor akkor jött a jó hír, ami a körülményekhez képest tényleg jó volt. Csökken a HCG szintem és nem kell műteni. Elhalt és fel fog szívódni. Most még itt állok és várom a végét. Várom, hogy az orvos ki tudja mondani, minden rendben van.

Az élettől kaptam egy hatalmas leckét. A kórházban eltöltött napok döbbentettek rá arra, hogy nekem megvan a boldogságom. Az orvos kicsit magasabb hangnemben közölt véleménye, a kisfiam sírása, amikor ott kellett hagynia a kórházban ébresztett rá arra, mit is kockázatunk minden egyes próbálkozásunkkal. Azzal, hogy kockára teszem az egészségem és a méhen kívüli terhességgel akár az életem is, megtanultam a leckét. Mi boldogok vagyunk így hárman is. A kisfiam egyszer majd megérti, miért nincs kistesója. Most még nap mint nap abban reménykedik, hogy azért voltam kórházban, mert lesz tesó. 7 éves még csak, de nagyon okos így el tudja majd fogadni a helyzetet. El kell neki mondjam majd, hogy anya élni akart, mert fel kell nevelnem őt!

Most tanultam meg igazán, hogy amiért küzdöttem itt van velem, hisz én már ANYA vagyok! A szívem mélyén sok gyermekes, de a valóságban egy értékes, gyönyörű gyermek anyukája lehetek!