50 napja

Még fel sem ocsúdtam a fájdalomból, hiszen 50 napja még fogta a kezemet és az utolsó mondata az volt, hogy "nagyon szeretlek". Utána már csak egy levegőt kapkodó, tehetetlen testtel szembesültem, aki még mindig erőtlenül, de szorította a kezemet. Az utolsó mozzanat szörnyű volt, hiszen a jó hírű kórházból még ebben az állapotában is továbbküldték, hiába könyörögtem, hogy ne tegyék, kegyetlen szavakkal közölték, hogy "akkor irány az elfekvő".

Mindent, mindent, csak ezt ne!! Fájdalmamban, tehetetlenségemben beleegyeztem abba, hogy vigyék át oda, ahol immáron két éve kezelték, s most is hajlandóságot mutattak arra, hogy fogadják. Mintha a "Vészhelyzet" című filmsorozatot láttam volna leperegni, amikor megjött a rohammentő, s mint egy tehetetlen zsákot "egy-kettő-három"-ra tették át a hordágyra. Ő ebből szerintem már semmit sem érzett, de számomra elviselhetetlen fájdalom volt.

Tudtam, éreztem, hogy soha többé nem fogom már az élők sorában látni, érezni a keze szorítását a már az éj sötét színébe boruló körmeit, elhalványult tekintetét, érezve azt, hogy a 25 év csak úgy elszáll.

Olyan érzés töltött el, hogy a szívem abban a pillanatban kettéhasad. Ráadásul nem követhettem, mert a rohamkocsiba már nem fértem be, a kórházban lévő személyes holmijait haza kellett hoznom. Egy tündéri fiatal - tényleg együttérző - mentőorvosnő, aki saját maga is a könnyeivel küszködött, megpróbált vigasztalni, hogy a "remény hal meg utoljára", bízzak, bízzak és bízzak.

Szinte megsemmisülve rogytam le itthon egyedül, magamra maradva minden fájdalmammal és bánatommal. Az éjszaka borzasztó volt, szinte egy perc szemhunyásnyit sem aludtam, készültem, hogy reggel megyek hozzá. Ám éppen indulni készültem, amikor megcsörrent a telefon. Éreztem, tudtam, hogy ilyen korai időpontban már nem jó hírt közölnek. Így is volt! Elment! Itt hagyott! Pedig mennyire bíztam, bíztunk Vele együtt, hogy még van tovább! Csak arra nem gondoltam, hogy igen, van tovább, de most már nélküle.

Magamba roskadva ültem, szinte még sírni is képtelen voltam, csak az járt az eszemben, hogy két év küzdelem, harc mind-mind hiábavaló volt. Azt hittem, s mindketten hittük, hogy még talpra fog állni és egymás kezét fogva sétálunk a parkban, élvezve a napsugár éltető melegét, életet adó sugarát. Minden elszállt, csak a nagy nihil maradt.

S ekkor az Ő sugallatára, vagy talán üzenetére támaszkodva az ilyenkor szokásos telefon a rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, fogadva az együttérzésüket, osztozva részükről a fájdalmamban, de még mindig egyedül!

Már kezdett lecsengeni a telefonhadjárat, talán én is kezdtem egy kicsit magamhoz térni, feljöttem erre a portálra, s a kedvenc klubomba belépve mintha egy más dimenzióba kerültem volna. Megírtam a belőlem áradó fájdalmat, gondolván, hogy "kiírok magamból mindent", ami most annyira fáj, akár kapok reakciót, akár nem.

...és lásd, pillanatok alatt szinte minden klubtársam olyan lelkierőt adott, hogy amit végig tudtam csinálni, azt nagy részben, elsősorban nekik köszönhetem.

Azóta is, ha rám törnek az úgynevezett "hullámvölgyek" rájuk mindig számíthatok, valami eszméletlenül hatalmas erejű biztatást kapok tőlük.

A klub nevét nem írhatom ki, de nem egy nagy létszámú, viszont nagyon összetartó kis közösségről van szó, ráadásul olyan tagokkal, akiknek egytől-egyig komoly, akár egészségügyi, akár lelki problémájuk van, s akinek valami, vagy valaki "nagyon fáj".

Odafigyelünk egymásra, kinek mennyi ideje vagy alkalma adódik és ami a lényeg, hogy talán - mint ahogy a férjem is szerette volna - "talpra állítja egyikünk a másikat".

Tudom, fájdalmas a búcsú, de az itt a földön élőknek tovább kell vinni azt, amit a tőlünk eltávozottak szerettek volna még véghez vinni. Ehhez csak - és csakis - ők adnak energiát, erőt és a mély fájdalom ellenére is hatalmas kitartást.

Minden fájdalommal együtt élőnek csak azt tudom tanácsolni, hogy keresse a közösségben az együttlétet, s soha-soha nem marad egyedül.