Egy anya fájdalma

A szomorú történetünk akkor kezdődött, amikor a menyem egy súlyos nőgyógyászati műtéten esett át, majd - miután az orvosok gyógyultnak nyilvánították - újra tervezték, próbálták tovább folytatni a megszokott kis családi életüket. Fiammal együtt dolgoztak, a kislány unokám iskolába járt, egyszóval azt hittük, hogy sorsuk egybefonódva, boldogan folytatódik.

Az unokám kezdett egy kicsit nagylánnyá változni, úgy döntöttek, hogy az én jóváhagyásommal egy valamelyes nagyobb lakásba költöznének. Mivel a kis másfél szobás lakás az én tulajdonomban volt - miközben második férjemhez költöztem -, beleegyeztem, sőt a segítségemet is felajánlottam.

Sikerült is egy megfelelő nagyságú és árfolyamú lakást találni, végül is az adás-vétel már majdnem lebonyolódott, amikor kiderült, hogy tetemes adósságot halmoztak fel (ami számomra hidegzuhany volt), így kénytelenek voltak nagyobb forint törlesztéses devizahitelt felvenni, amely akkor 7 millió forint volt. Természetesen banki ajánlatra vették fel ezt a típusú kölcsönt. Mivel ezt a bank a lakásra ráterhelte, így az én haszonélvezetem nem kerülhetett bejegyzésre. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a kislánynak végre külön szobája lett és nyugodtan tudta az Ő kis életét rendezgetni.

Még 2 év sem telt el, a menyem kezdett egyre rosszabb állapotba kerülni, s a gyilkos kór annyira elhatalmasodott rajta, hogy 2009. áprilisában már nem tudta a küzdelmet folytatni, 36 éves korában meghalt.

Ez valami borzasztó tragédia volt, hiszen az unokám az általános iskolai ballagása és a középiskolai felvételi előtt állt. Senkinek nem kívánom azt a látványt és érzést, amikor megtudta, hogy az édesanyját végleg elveszítette.

A ballagáson és a felvételi vizsgán túl voltunk, a fájdalmak valamelyest kezdtek enyhülni. Közben a fiam munkanélküli lett, így - miután én még mint nyugdíjas dolgoztam - vállaltam, hogy a hitelt törlesztem, ezzel is segítve őket a nyakukba zúdult kiadások enyhítésében. Emellett természetesen bevásároltam, főztem, takarítottam és amikor időm engedte, ott aludtam, egy kis lelkierőt sugalltam nekik.

Még egy év sem telt el, a férjem súlyos beteg lett, olyannyira, hogy kórházból ki-be, később lélegeztető gép itthonra, oxigénpalack, s minden egyéb, ami ennek a betegségnek a leküzdéséhez szükségessé vált.

A munkahelyemen is egyre inkább tornyosodtak a "diszkriminációnak" nevezhető problémák, az idősebb dolgozók maximálisan érezhető megkülönböztetése, majd 2010. december 13-án pillanatok alatti - a jogos járandóságot sem kifizetve - "lapátra tétele". Ezek között voltam jómagam is.

Anyagi helyzetünk egyre inkább romlott, így a hiteltörlesztést a fiamék számára még egy darabig teljesíteni tudtam, de a férjem állapota, az állandó orvosi felügyelet, kórházi ellátás ezt már nem tette lehetővé. Gyötrődések közepette azért amit tudtam még erőmön felül is teljesítettem mindkét irányba.

Idén áprilisban sajnos a férjem végleg eltávozott az égiekhez. Már ott tartottam, hogy a temetéssel kapcsolatos költségeket is nagy-nagy megszorítások árán tudtam összeszedni. De az Ő akaratához hűen, tisztességesen örök nyugalomra tudtam helyeztetni.

Alig telt el egy-két hónap, az Édesapám állapota kezdett egyre romlani, kórházból ki-be, majd végleg hazaadták, otthon ápoltuk, utolsó órájáig mellette voltunk, amikor is október 24-én Ő is meghalt.

A szívet hasító hatalmas fájdalmak ellenére erőt vettem magamon és elhatároztam, hogy a testvéreim családtagjaikkal együtt, fiam, unokám számára megpróbálom emlékezetessé tenni ezt a karácsonyt, azt remélve, hogy talán vége lesz ennek a borzalmas három éves időszaknak és új, nyugalmasabb élet kezdődik számunkra. A karácsony szépen, csendben, békében lezajlott és én végre boldognak éreztem magam.

Alig volt mindennek vége, jött a borzalmas hír, a nagybetűs BANK utolsó felszólítása fiamék részére, hogy rövidesen el kell hagyni a lakásukat a most érettségire készülő unokámmal együtt. Ez volt a derült égből villámcsapás. Azt hittem agyvérzést kapok és tényleg vége a világnak! Mi lesz, hogyan tovább? A fiam ugyan minimálbérért dolgozik, de ott lebeg a feje fölött az a bizonyos Damoklész-i kard, lehet, hogy január végén ismét munkanélkülivé válik.

Nyugdíjas vagyok, mit tudnék értük tenni, hová fordulhatnék, hogy ne kerüljenek az utcára? Van egyáltalán segítség? A beharangozott hatalmas segítségnyújtás minden fórumát végigjártam már korábban is, de csak sötét falakba ütköztem, süket fülekre találtam.

Tudom - hiszen nap mint nap hallom a sok rászoruló jajkiáltását -, hogy nem én vagyok az egyetlen nagymama, vagy szülő, aki segíteni szeretne gyermekein, de hajt a szívem, a könnyem, hogy lehet mód és lehetőség a kilábalásra és egy kicsit nyugodtabb új életre számukra.

Ehhez azonban én egyedül kevés vagyok, éppen ezért írtam ezt a cikket, hogy vagyunk elegen ahhoz, hogy összefogjunk és megpróbáljuk a magunk módján segíteni Őket, mindazokat, akik nem tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe kerültek.