180 fokos fordulat - avagy kiút a züllésből

15 éves koromig nem történt velem semmi. Nyugodt, későn érő kislány voltam, akinek a legnagyobb "action" az életében az volt, ha hétvégére elmehetett a nagyihoz. Szüleim nem engedtek sehová, ha délután 4-kor értem haza, akkor banzáj volt belőle, hiszen már kettőkor otthon kellett volna lennem. Akkoriban még nem vettek körül olyan emberek, akiknek az élete bulizásból állt volna, bár egy kicsit rosszul éreztem magam, amikor elhívtak valahova, de én nem mehettem.

Aztán jött a gimnázium. Az itt kötött barátságok sokak szerint egy életre megmaradnak, mások szerint elfelejtődnek. De mi történik akkor, ha rossz embereket választunk barátoknak? Eleinte csak apróságokban lázadoztam fel, újdonsült barátaim biztatására dohányoztam, suli után kocsmáztam, és egyre gyakrabban fordult elő, hogy hazudtam szüleimnek, azért, hogy egy estét bulizással töltsek. Ezek persze még nem extrém esetek, a legtöbb tinédzser átesik rajta.

Aztán jöttek a jövőre is kiható problémák. A tanulmányi átlagom a korábbi jelesről annyira lecsökkent, hogy az első év végére 4 tantárgyból álltam bukásra. Kegyelemből persze mindegyikből átengedtek, de szüleim keményen megtorolták minden ballépésemet. Ezzel elkövették azt a hibát, hogy jobban odafigyeltem arra, hogy ne derüljenek ki stiklijeim.

Addig-addig próbálgattam magam, míg barátnőmmel fel nem fedeztünk egy új és izgalmas "sportot": a bolti lopást. Igen, bizony. Jól emlékszem, hogyan kezdődött. Bementünk az egyik nagyobb élelmiszer áruházba vásárolni kaját és mikor kijöttünk a barátnőm mutatta: nézd, elhoztam egy csokit. Először nagyon megijedtem, hogy úristen, ilyet nem lehet, ez már nagyon durva, de persze aztán elkezdtem én is. Egyre nagyobb és nagyobb darabkát akartunk, drogériákból csentünk el kezdetben csak egy szemceruzát, később már egész sminkkészleteket. A hétvégi bulikon a legtöbbször becsíptem, egyszer-kétszer előfordult az is, hogy hányásig részegre ittam magam. Láthatjátok, hogy bizony igen mélyre süllyedtem...Az utolsó lépés már a drog lett volna, amit szerencsére kihagytam, vagy talán akkor jött volna, amikor épp kiszálltam a dologból.

De persze a "kiszállást" nem úgy kell elképzelni, hogy egy reggel felébredtem egy új gondolkodással... Szokásos hobbinkat űztük barátnőmmel és még egy lánnyal egy drogériában és elhatároztunk, hogy most nagyot zsákmányolunk. És itt vége lett mindennek: a biztonsági őr elkapott és felhívta a rendőrséget, mivel közös lopás volt és együttesen meghaladta a 20ezer forintot. Elképesztően megalázó volt, amikor beültünk hárman a rendőrautóba és ott elvittek a kapitányságra. Onnan a rendőrök hívták fel szüleinket (ekkor 16 évesek voltunk) és csak a felügyeletükkel hallgathattak ki minket. Külön-külön vittek be minket egy szobába, ahol részletes vallomást kellett adnunk. Életem legmegalázóbb órái voltak, még most is ver a víz, ahogy visszagondolok... Hazaérve szüleim nem tudtak mit mondani. Én sem...

Néhány héttel később kellett megjelennünk a bíróságon ketten, mert a harmadik lány még nem töltötte be a 14. életévét! Végül is egész jól megúsztuk a dolgot, 1 évig kellett pártfogóhoz járnunk, akivel egyébként én nagyon jól kijöttem. Elbeszélgetéseink során hamar kiderült számára, hogy művelt, ambíciózus lány vagyok és többször az orromra kötötte, hogy nem érti ilyen gondolkodással hogy tehettem ezt.

Ez volt az a nap, amikor felhagytam romlott életemmel, amivel saját magamat és a jövőmet teszem tönkre. Mindent megtettem egy jobb tanulmányi eredményért, új barátokat szereztem és ma már szüleim is megbíznak bennem annyira, hogy mindenféle külön szó nélkül elmehessek itthonról.

A fordulatnak a következő eredménye lett egyébként: másodéves orvostanhallgató vagyok, ösztöndíjas, és elég jó esélyekkel jelentkeztem az Erasmus programra, Olaszországba. Az olasz a 3. nyelv, amit tanulok, németből és angolból felsőfokú nyelvvizsgával rendelkezem.

A "bűntársamról" még annyi szót ejtenék, hogy ő sajnos nem állt meg annál a bizonyos pontnál, érettségije nem lett és a legősibb szakmából él meg...

Ezzel a történettel szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy a legzüllöttebb emberből is lehet társadalmilag hasznos személy, és az ilyen élettel rendelkező embereket, mint amilyen én is voltam, nem elítélni, hanem segíteni kell! Én egyedül másztam ki a bajból, de talán könnyebb lett volna, ha valaki támogat.