Sorsom V.

Világéletemben pozitívan gondolkodtam és arra is neveltem a gyermekeimet.

Nagy nehezen, de túljutottunk a 2002-es éven. Norbi szépen erősödött, még folydogált a hasa, de már inkább csak szivárgásnak volt mondható. Februártól járt már iskolába, igaz hogy magántanulóként, de járt. Kezdett visszatérni a régi kedve. Nagyon jó kedélyű, aktív és jó modorú srác volt. Sokan szerették, de sokan ki sem állhatták, mert keményen kimondta a véleményét.

Kezdtük az előző évet kiheverni, mint anyagilag, mint lelkileg. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a gatyám is ráment erre a betegségére, de mellettem volt a Mamám, aki mindenben segített. Ő bírta a megterhelést, egészséges volt, erős. 76 évesen friss ésszel, csak az ízületeivel voltak gondjai néha. Én felétől kidőltem, amikor Ő még mindig bírta. Nem egyszer előfordult, hogy szóltam neki, hogy lassabban menjen az utcán, mert nem bírom az iramot, s ezen mindig jót nevettünk.

A bántó akkor volt, amikor már éreztem, hogy egyre gyengébb leszek.

Minden naposokká váltak a gyomorgörcsök, s másnapra a vesegörcsök. Májusban kerültem vele orvoshoz.

Két kis kövecske volt a bűnös. A bal oldalon 12 mm-es, s a jobb pedig 17 mm-es volt. Sajnos lehet, hogy műteni kell. De jó, gondoltam, de mivel adtak még lehetőséget arra, hogy sikerüljön a zúzás, tehát reménykedtem. A rosszulléteim száma szaporodott és egészen júniusig tanakodtak, hogy mi legyen velem, majd döntött a doktornő, befekvés és majd meglátjuk. Szegény Mamának is kijutott. Akkor még volt kertünk és egy kutyánk kint a kertben. Semmit nem tudtam csinálni, tehát a Mamára maradt a kert, a kutya, a lányom és a Norbi a folyós hasával. Nem úsztam meg a műtétet. 17 cm-es vágással vették ki a 18 mm-es követ.

Norbi eközben nagyon aktív lett, a Mama legnagyobb bánatára, féltette és nem értette meg, hogy be akar pótolni mindent, ami nem lett volna rossz, de sajnos egyre sűrűbben belázasodott.

Mire én haza mentem a kórházból, addigra a Norbi került be. Tisztázni kellett a lázas állapotok okát. Ahogy a folyadék ki tudott jutni a hasán, úgy a bacik is bejuthattak. Házi feladatként kapta, hogy egy hónap alatt kell híznia 5-6 kg-ot, mert azért nem forrt össze a hasán varr.

Szeptember 15-én volt a második műtétem, ez a kövem 23 mm-esre sikeredett. Közben a Norbi is bekerült a kórházba. A Mama programja úgy alakult, hogy ha hozzám jöttek a lányommal, akkor vittek ki a kutyánknak kaját, másnap a lányom egyedül volt suli után, mert a fiamhoz ment a Mama Budapestre. Két hétig minden napja utazással ment el, ma sem értem, hogy, hogy bírta. Nekem már csak gyógyulnom kellett. A fiamra még várt egy műtét. Oktober15-én fejezték be az elkapkodott műtétek miatti rehabilitációt. Fél órát volt benn a műtőben. Mosolygott, jókedvű volt. Gyorsan gyógyult a vágás helye.

Talán az egyetlen év a 2004-es év az életemben, amikor nem volt hónapokon keresztül tartó betegség a családban. Norbi erős volt, és végre élhette, amit addig még soha, vagy igen ritkán, a fiatalok életét. Nem ivott és nem dohányzott, de ha hívták valahova, nem kellett azt mondani, hogy nem tud menni, mert beteg.

Nyaralni volt, kerékpáros túrán, egy Balatont megkerülő túrán és szinte csak aludni járt haza. Magam sem hittem volna, az után, amit végigcsináltunk.

Nyugodt évünk volt.

Leszámítva, hogy brutálisan kivégezték a kutyánkat, mely sokkolta a családot. Sokáig kerestem, hogyan tudnám rábizonyítani az elkövetőre tettét, de nem sikerült. A sors viszont ítélkezett, egy évre rá, ugyan azon a napon halt meg, fiatalon 42 évesen.

Annyira jól mentek a dolgok, hogy elhatároztam, hogy elmegyek dolgozni, de mivel sehova nem vettek fel, ezért a járható út az lett, hogy - ha nem is nyugdíjaznak - leszázalékoltatom magam. Meg is kaptam az 50 %-ot. Elhatároztam, hogy megváltoztatom az életem.

Március vége felé kaptam egy telefonhívást, hogy lenne munka, már tíz éve nem dolgoztam, érthető volt az izgalmam. Három évig gyesen voltam, majd utána ápolási segélyen a fiammal. Nagyon élveztem, hogy dolgozhatom, hogy pénzt kapok azért, amit csinálok. Tele voltam tervekkel és az első fizetésemmel a zsebemben elvittem a gyerekeimet és a Mamát, hogy mondják, hogy mit szeretnének. Szuper érzés volt nagyvonalúnak lenni. Mindig szegények voltunk, rengeteg pénz elment a Norbi betegségére, az utazásra, s gyógyszerekre és a férjem sem vetette meg az alkoholt, nagyon nem.

S olyan dolog történt velem, amire végképp nem számítottam. Szerelmes lettem. Jánosnak hívták, rendkívül jól éreztem magam vele.

Sokáig vívódtam magammal, de a szerelem erősebb volt. Mindkettőnknek felüdülés volt a másik. Nekem azért, mert a férjem soha nem vett emberszámba, két szót nem váltott a gyerekeivel, levegőnek nézett minket. Erre jött egy férfi, aki segít, figyel és a gondolataimat is kitalálja.

Beszélgetett a gyerekekkel, játszott a Tinával. Norbi az első percben megkedvelte, és mindenben mellettünk állt.

Kemény ellenállásba ütköztem viszont a Mama részéről. Imádtam a Mamát, csak azt nem tudtam megérteni, hogy amiért Ő nem ment férjhez, azért nekem miért kell egyedül élnem. Mindent elkövetett, hogy Jánost elmarja mellőlem.

Lassacskán kezdték elfogadni, hogy van egy férfi az életemben, aki fontos nekem. A gyerekeimnek szokatlan helyzet volt, hiszen számunkra az apjuk nem sok mindent jelentett.

Régen voltam utoljára ennyire boldog. Kapcsolatunk kezdett komollyá válni.

A már majdnem idilli életünket csak egy "apróság"zavarta meg.

Május közepén, észrevettem, hogy a Mamám nagyon furcsán viselkedik. Nem tudom, hogy mi volt az, de nem hagytam annyiban a dolgot és rákérdeztem az okára. Rövid ideig tartó kendőzés után végül is elmondta, hogy mi nyomja a lelkét, egy csomót talált a mellében. Sok harc és hiábavaló rábeszélések után, végre elment orvoshoz,s ebben komoly szerepe volt a Norbinak. Vizsgálatok sora után, nyilvánvalóvá vált, hogy rákos.

Összeroppantam. Soha nem tudtam elképzelni, hogy Ő egyszer nem lesz. Rohamosan romlott az állapota, már nem volt fiatal, hiszen abban az évben töltötte a 78. életévét.

Hónapokba telt, mire eljutottam odáig, hogy össze tudjam szedni magam. A munka, hiszen előtte nem dolgoztam, s sokszor estig benn kellett maradnunk dolgozni, a beteg Mamám, a koleszos, s ráadásul szerelmes fiam és az a súly, hogy az én életemben is megjelent a férfi illetve, a szerelem. A mi családunkban nem volt divat a veszekedés, még a férjemmel sem, de ebben az időszakban folyamatos volt a vita, a kiabálás.

A gyerekeknek is furcsa volt, mert a Mama volt az a személy, akire mindig lehetett számítani, de akkor Ő szorul segítségre. Mindent megtettek érte, igazán a kislányom nem tudott mit kezdeni ezen helyzettel. Ekkor Tina 13 éves volt. Norbi könnyebben kezelte, mivel ebben az időben mentőápoló suliba járt. Sokáig bízott a Mama gyógyulásában. Én, szégyen ide, szégyen oda, azért imádkoztam, hogy ha már így alakult, akkor ne szenvedjen sokat. Egy világ omlott össze bennem, amikor elnéztem, hogy egy aktív, mozgékony ember, hogyan válik emberi ronccsá, pár hónap lefolyása alatt. Nekem a gyerekeimen kívül Ő volt az egyetlen rokonom, addigra már mindenki meghalt, olyan súlya volt ennek az érzésnek, hogy sokáig nem tudtam szabadulni tőle.

Biztató jelek voltak, de mint minden krónikusnak mondható betegségnél, voltak rosszabb időszakok is. Mama jól viselte a betegségét, nem panaszkodott, nem nyafogott, végtelenül türelmes volt, csak engem hiányolt mindig. A gyógyulásához pénz kellett és ezért nekem viszont hajtanom kellett. Minden lehetőséget kihasználtam, hogy plusz bevételünk legyen.

2005 novemberében egyik pillanatról a másikra, látványosan romlott a Mama állapota, már nem lehetett magára hagyni, nem tudta ellátni magát.

Fiam Budapesten volt kollégiumban és nem tudtam kire számítani, megpróbáltam szabadságot kérni, de nem kaptam, az állásomat nem veszélyeztethettem, ezért, amikor délelőttös voltam egyedül kellett hagynom a Mamát, de délutánosban délelőtt én voltam vele, délután a kislányom. Műszak után rohantam fel rendberakni a Mamát. December elsején, döbbenten tapasztaltam, hogy nem emlékszik dolgokra, s ez lett volna a legkisebb baj. Mondtam neki, hogy felhívom a Norbit, visszakérdezett, hogy ki az a Norbi. Ez a véget jelentette, hogy az imádott unokájára ne emlékezzen. Még egy hétig volt otthon ilyen állapotban, lányom rettegett, és én is aggódtam mindkettőjükért.

December 19-én halt meg, délelőtt 11 órakor. Úgy ment el, ahogy élt, csendben, hogy senkit ne zavarjon. Mikor beértem a korházba még el tudtam búcsúzni tőle, megsimogattam a kezét, s megköszöntem neki azt a sok jót, amit kaptam tőle, anyám helyett anyám volt.

Hatalmas űr maradt utána.

De az élet még mindig tartogatott meglepetéseket számomra…