Van kiút a depresszióból?

Egy kedves barátom ajánlotta az oldalt. Én is depressziós vagyok, kb. 12 éve. A cikkeket olvasva úgy döntöttem, én is leírom a tapasztalataimat.

Már óvodában csúfoltak, mert kancsal voltam és ragasztani kellett a szememet, plusz duci kis srác voltam. De a komolyabb problémák kb. 13 éves koromban kezdődtek. Nagyon pozitív gyerek voltam, tele önbizalommal és életkedvvel. 13 éves lehettem, amikor unokanővérem lakodalmában megtetszett egy velem egykorú lány. A lagzi után elkezdtünk találkozgatni, de a lány apja "megüzente", hogy nem szeretne többet a lánya közelében meglátni. Így visszagondolva (26 évesen) természetesen máshogy látom a dolgot... Nagyon rosszul esett, főleg azért, mert nem a szemembe mondta az úriember, hogy nem találkozhatok a lányával. Utána középsuliban újra kezdeményeztem. Egyik osztálytársamba lettem szerelmes. Egy teljes tanéven keresztül kísértem le a buszpályaudvarra, suliban is sokat beszélgettünk, barátok lettünk. Eljött a nyári szünet és nagyon hiányzott. Elkezdtünk levelezni, és úgy döntöttem elmondom neki, mit érzek iránta. Erre annyit válaszolt, hogy bocsi, maradjunk barátok, mert nem vagy valami jóképű. Gondolhatjátok, hogy nagyon jól esett. De még ekkor sem adtam fel. Pár hónap után újra próbálkoztam.

Elég könnyen barátkoztam lányokkal, de barátságnál több soha nem lett a dologból. Ha elmondtam, mit érzek irántuk, mindig az volt a válasz, hogy bocsi, de nem vagy jóképű, vagy az, hogy maradjunk inkább barátok, nem érdemes felrúgni a barátságot stb. Nagyon elszomorodtam.

Érettségi után vidékre jártam suliba, és már nem is nagyon próbálkoztam. Majd suli után elkezdtem dolgozni. Munkahelyen újra csak elkezdtem kapcsolatot keresni, de nem nagyon sikerült. Önbizalmamat teljesen elvesztettem. Elkezdtem interneten keresgélni. Egy chaten megismerkedtem egy lánnyal, de mint kiderült, ő csak egyéjszakás kapcsolatra vágyott. Én csak komoly kapcsolatot szerettem volna.

Munkahelyemen teljesen kihasználtak. Egy tipikus német "rabszolgatartó" cégnél dolgoztam, akiknek az volt a lényeg, hogy a lehető legtöbbet termelj a lehető legkevesebb fizetésért. A főnökség is nagyon embertelen volt. Kihasználták a dolgozókat, ebbe most nem akarok bele menni. Elég annyi, hogy pl. az egyik művezető pont a munkahelyen kapott idegösszeroppanást, és a cégtől több emberrel is találkoztam már a pszichiátrián. Szóval nem csak én dőltem ki. Közben volt egy feljelentés is. Persze jogtalanul. Nem tudták rám bizonyítani amivel vádoltak, de meghurcoltak rendesen.

20 évesen cukorbeteg lettem.

Olvastam neten, hogy minden cukorbeteg átél valamilyen szinten egy depressziót. Nálam ez mélyebb depresszióra sikerült, mint a többi embernél. A cukromat a mai napig nem tudják beállítani, részben a depresszióm miatt, mert nagyon befolyásolja a kedélyállapotom. Jöttek sorban a kudarcok. 2006 nyarán értem el olyan szintre, hogy azt mondtam most vége, nem bírom tovább. Neten rákerestem a depresszióra. Találtam egy oldalt, ahol kitöltöttem a Beck féle (rövidített) depresszió tesztet. 30 pontom lett (súlyos depresszió). Azon a bizonyos oldalon olvastam, hogy a depresszió jól gyógyítható betegség. Gondoltam, akkor nincs mitől tartani, és másnap elmentem a helyi pszichiátriára. Semmi teszttöltés vagy hasonló, sorszámot húztam és kivártam a sorom. A pszichiáter kb. 2 perc beszélgetés (állapotfelmérés címszó alatt) után felírt antidepresszánst és nyugtatót. Elkezdtem szedni a gyógyszereket, első két nap minden csodálatos, aztán zombivá váltam. A munkahelyemen abbahagytam a munkát, leültem a sarokba és kb. húsz munkatársam előtt elkezdtem sírni. Többször tört rám sírógörcs. Visszamentem az orvoshoz, táppénzre vettek. Ezután két hetet dolgoztam, egy hetet táppénzen voltam és ez így ment hónapokon keresztül.

2006 novemberében volt egy öngyilkossági kísérletem. Kb. 80 szem nyugtatót szedtem be, ittam rá alkoholt és két ampulla inzulint beadtam magamnak. Négy napig voltam kómában. Amikor magamhoz tértem a kórház intenzív osztályán, nagyon csalódott voltam és azt hajtogattam, hogy nem igaz, hogy nekem ez sem sikerült. Azóta három pszichológusnál megfordultam, de egyik sem tudott segíteni. Tisztában voltam vele, hogy terápiára fognak irányítani, mert nem bírok a problémáimmal megbirkózni. De az egyik pszichológus azt mondta ő nem házasság közvetítő, a párkapcsolati problémáimat ő nem tudja megoldani. Utána újra csak pszichológushoz kerültem (ugyanahhoz) és akkor azt mondta, a munkahelyi problémáimat nem tudja megoldani, ő nem tud másik munkahelyet adni. A következő pszichológus azt mondta, hogy úgy kell felfogni a dolgokat, hogy ha ellopták a fámról a gyümölcsöt, nem azért kell haragudni, hogy ellopták, hanem annak kell örülni, hogy a fát nem vágták ki. Én meg csak néztem bután rá. Ekkor úgy döntöttem, hogy felesleges heti x ezer forintot kidobni ilyen tanácsokért.

Azóta nagy ívben kerülöm a pszichológusokat. Végül egy ismerősöm összehozott egy lánnyal. Illetve egy válófélben lévő nővel. (23 éves volt, én 25). Először szép volt minden, lassan le tudtam állni a gyógyszerekkel, de ez a lány is mint a többi, szépen kihasznált, újra romlott az állapotom és megint felkerestem a pszichiátriát. Írtak fel antidepresszánst, erre a barátnőmnek az volt a válasza, hogy ha elkezdem szedni, elhagy. Elkezdtem szedni, mert nagyon rosszul voltam, három nap múlva szakított velem. Akkor azt mondtam, most van elegem az egészből, és magamba fordultam, az utcára se mentem ki. Volt úgy, hogy napokat átaludtam, még az udvarra se mentem ki napokig, max. a konyháig ebédelni. Nagyon rossz étvágyam volt, sokat fájt a fejem, szorított a mellkasom és legszívesebben sírtam volna, de nem ment. Most rokkantsági nyugdíjat kapok. Lássuk csak mit értem el a gyógyszerekkel:

- Elveszítettem az állásomat

- A barátnőmet

- Öngyilkosságot kíséreltem meg

- 26 évesen nyugdíjas vagyok

Ezek után csoda, ha nem fogadom el a pszichiáter gyógyszeres kezelését? Köszönöm, ennyi elég volt, nem kérek belőle többet. Az antidepresszánsoktól megnövekedett a prolaktin szintem és arra is gyógyszert kell szednem, aminek szintén van egy mellékhatása, nagyon leviszi a vérnyomásomat, így csak csökkentett adagot tudok belőle szedni.

És meggyógyulni is minek? Mi értelme? Mi lesz jobb? A lányok ugyan úgy kihasználnak, ha lesz munkahelyem, ugyan úgy minimál bérért megpróbálnak rólam minél több bőrt lehúzni, az adók magasak lesznek, a benzin ára ugyan úgy emelkedni fog, nem lesz egyszerűbb a megélhetés, ugyanúgy nem leszek "jóképű"... És családalapítás? Minek? Hogyan? Hisz 26 évesen még magamat sem tudom eltartani, nehogy egy családról gondoskodjak. Hát nem tudom, nagyon kilátástalannak látom a helyzetet. Vannak jobb napjaim és vannak nagyon pocsékok. De a hullámzás normalizálódni látszik. Egyre több a rossz nap. Nem látok kiutat. Már nem akarok öngyilkos lenni, mert szüleim... Szóval csak miattuk nem teszem meg. De ha ők nem lesznek, nem tudom mi lesz. Most inkább csak az van bennem, hogy miért nem sikerült anno. Nem is számoltam vele, hogy mi lesz, ha nem sikerül.

Amikor cukros lettem, a baráti köröm fele itt hagyott. A másik fele akkor, amikor a feljelentés volt. Megfenyegettek, ha magammal rántom őket, eltörik a lábam. Nem tudok már az emberekben bízni. És a párkapcsolat? Már nem is érdekel! Jó nekem egyedül.

Ha egy lány kezdeményez, az meg már megint furcsa. A szomszéd srác barátnője rámküldte az ő egyik barátnőjét, utána meg jót röhögtek rajtam. Szóval tényleg nem bízok már senkiben. Többször áldozata lettem ilyen szívatásnak. Tényleg jobb egyedül.

"Ha nincs semmid, nincs mit elveszíts." Ez lett a mottóm.