Valaki Odafenn szeret minket

Másfél év próbálkozás után, tavaly június elején kiderült (teszt alapján), hogy kisbabát várok majd a nőgyógyászom is megerősítette. Nagyon boldogok voltunk. Minden ment "mint a karikacsapás", nem volt hányingerem, sem rosszullét, minden vizsgálat rendben, ennél szebb, könnyebb terhességet nem is kívánhattam volna. De eljött az a bizonyos nap. November első hetében, kisebb megfázás miatt (láz, torokfájás) miatt felkerestem a háziorvost, hogy írjon fel gyógyszert, tudván terhesen nem lehet bármit beszedni. Kiderült magas a vérnyomásom, mondta méregessem, ha nem megy le, arra is felír valamit. Nem ment le, sőt másnapra 150 körül volt. Visszamentem, felírt gyógyszert, de mégsem ment le. Épp időpontom volt a védőnőhöz ő is megmérte, még mindig magas volt, a vizeletemben fehérjét talált.

Mondta, szóljak a nőgyógyászomnak (fogadott) és vizsgáltassam ki magam, mert akár mérgezés is lehet. Kb. két nap telt el mire dokihoz tudtam menni, az eredmények ott sem lettek jobbak. Beutalt egy teljes kivizsgálásra. Ez egy hétfői napra esett. Ez volt az a nap. Reggel 8-ra mentünk (párom elkísért), egyik vizsgálati eredmény rosszabb volt, mint a másik. Mondták, be kell feküdnöm, hátha sikerül stabilizálni a vérnyomásomat.

Megbeszéltük a férjemmel, hogy behoz pár dolgot, hisz nem úgy készültem, hogy már nem megyek haza. Engem közben a szülőszobán tudtak elhelyezni, rám kötöttek mindenfélét, mozdulni is alig tudtam. Az ápoló segítségével sikerült felvenni a telefont, amikor a párom hívott, hogy vissza kell jöjjön a lakáskulcsért, mert az övét otthon felejtette. Jelzem, kb. kétszer történt meg vele 7 év alatt amióta ismerem. A Jóisten is így akarta, mert közben kiderült, egy UH vizsgálat után, hogy a kisbabánk nincs jól odabenn, romlik a keringése.

Azt sem tudtam mi történik velem, ez csak egy rossz álom. Közben visszaért a férjem, csak annyit tudtam mondani, baj van és már toltak is vissza a szobába. Kis idő múlva őt is beengedték hozzám, épp jött a nőgyógyászom (ott dolgozik a klinikán) és mondta, sajnos császározni kell, mert nincs jól a baba. Úristen, kitört belőlem a sírás, most mi lesz vele? Felgyorsultak az események, jött a nővér leborotvált, jött a másik, hogy mondjuk mi lesz a baba neve. Hoppá! Mivel egy UH vizsgálatkor azt mondták kislány lesz (azután többet nem mutatta meg magát), csak lány neveket nézegettünk. De mi van, ha fiú lesz? Milyen nevet szeretnénk? Találomra mondtunk egyet, azt mondták, meg lehet változtatni. Kis idő múlva már vittek is a műtőbe, a párom is bejött (ezt már a kezdet kezdetén megbeszéltük, hogy bent lesz velem). De ha nem felejti otthon a lakáskulcsát, csak arra ért volna vissza, hogy kint van a kisbabánk.

Megtörtént a beavatkozás, világra jött kislányunk Alexa, 870 grammal és 37 centivel. Egy másodpercre láthattam csak, hisz nagyon kicsi volt és már vitték is inkubátorba. Az jó jel volt, hogy azonnal felsírt. Aznap a párom még megnézhette őt, én az intenzíven feküdtem másnap reggelig. Ezt követő héten bent feküdtem, látogatni engem nem lehetett a H1N1 tilalom miatt, telefonon kaptam sok támogatást családtól, barátoktól. A kislányomat csak egyszer-kétszer (10-15 percre) látogathattam, nem érhettem hozzá és ez nagyon rossz volt. Sokat beszéltem hozzá, hazatérésem után is minden nap bejártam és vittem tejet. Egy hónap elteltével érhettem hozzá, sőt ölbe is vehettem, felemelő, leírhatatlan érzés volt. Nagyon erős kis teremtés, hisz születése után 1-2 napig kellett lélegeztetni. Szépen fejlődött, aztán február 11-én hazahozhattuk (eredetileg február 12-re voltam kiírva szülni).

Azóta elválaszthatatlanok vagyunk, ha 2-3 órára távol kell lennem tőle, máris nagyon hiányzik. Már 6 kilós, napról napra ügyesebb. Élvezem minden percét az anyaságnak.

Most 7 hónap után érzem azt néha, hogy hiányzik az a 2 hónap, ami még hátra volt a terhességemből, hisz olyan hirtelen szakadt meg, de hálát adok a sorsnak, hogy minden rendben, mert ha nem derül ki időben ez az egész, akár rosszul is végződhetett volna.

Köszönöm, hogy leírhattam, így egy kicsit megkönnyebbültem.