SZTK és szülés az ügyeletesnél

A terhesség problémamentes volt, a hátfájástól eltekintve, ami már az ötödik hónapban annyira rossz volt, hogy néha levegőt alig tudtam venni. A 36. héttől rendszeres jóslófájásaim voltak, gyakran 10 percesek, de éjszakára mindig elmúltak. Végül a kiírt nap előtti este, mintha erősebbek lettek volna, miután nem tudtam elaludni, leültem a gép elé játszani és írtam, hogy mennyi idő telik el kettő között.

Mikor 3-szor egymás után 5 percesek voltak, telefonáltam a szüleimnek (hajnali 2-kor), hogy be kéne menni a Jánosba. Férjem aznap sajnos dolgozott, nem tudta lemondani, én meg egyszerre reméltem, hogy meg tudom őt várni a szüléssel (délután 5-ig dolgozott), illetve beleborzongtam, nehogy odáig elhúzódjon a szülés (ez történt). Mikor beértünk már 3 percesek voltak a fájások, de mire CTG-re kerültem, már csak 10 percenként jöttek. Megvizsgáltak, méhszáj bő egyujjnyi, még magasan, de mivel aznapra voltam kiírva, benntartottak, megvolt a borotválás, beöntés elmaradt, és nekiállhattam sétálni.

Anyukámat hazaküldtem, hadd pihenjen, én jól elleszek. Ez nagy hiba volt, egy óra múlva már sírtam a magánytól, és szinte pánikba estem a többi szülőnő hangjától. Reggel 10-ig semmit nem tágultam, ekkor jött a burokrepesztés, majd az oxitocin. Az orvosok, szülésznők, nővérek mind nagyon kedvesek voltak, figyelmesek, három műszakkal is találkoztam, és senkire egy rossz szavam sem lehetett.

Óránként vizsgáltak, de nagyon lassan tágultam, az oxit folyamatosan emelték, így végül az EDA mellett döntöttem, ami hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, picit szundikáltam és lélegzethez jutottam (a 24 órás vajúdásból 3 órán át hatott). Délután ötkor végre megérkezett a férjem és mintha csak erre vártam volna, begyorsult a folyamat, másfél óra múlva már nyomhattam (addigra már rég összefüggő fájásaim voltak, és úgy éreztem a baba eltöri a bordámat). A szülésznő alul ügyködött, a doki felülről nyomta és így 4 fájás alatt megszületett Gergő, 3550 grammal és 55 cm-rel.

A kitolás egyáltalán nem fájt, de nagyon rossz volt, hogy nem éreztem, hogy bármit haladna lefelé (pedig az EDA már rég nem hatott), meg is lepődtem, mikor mondták, hogy kint van a feje. Picit babázhattam, majd őt elvitték, engem meg elkezdtek összevarrni, ami jó háromnegyed órán át tartott.

A pihenő alatt az összes doki jött gratulálni nekem, ami nagyon jólesett. 4 nap múlva, a varratszedéskor pedig a doki még azelőtt kiment a szobából, hogy felöltöztem volna, így lehetőséget sem adott, hogy hálapénzt adjak.

Az én tapasztalatom tehát az, hogy nem kell félni, sem az SZTK-tól, sem attól, hogy az ügyeletes orvosnál szüljünk, mindenkitől maximális odafigyelést kaptam így is.