Szép szülésélményből félve várt napok

Amint már a naplómban feljegyeztem, csütörtök délutántól megváltozott valami, furcsán éreztem magam.. miután megvizsgált a dokim. Éreztem, hogy közeledik valami, de azért nem voltam teljesen biztos magamban...

Péntek egész nap fájogattam, persze nem volt már jó kedvem. Szombaton reggel átvitt kedvesem a szüleimhez, ő ment dolgozni, én meg segítettem főzőcskézni és mentünk CTG-re a MÁV-ba.

Anyu elkísért - mint mindig. Persze a kórházban nem volt fájásmérő, így csak a baba szívhangját néztük, azért kíváncsi lettem volna, hogy mutat e valamit az a bigyó, mert odafele háromszor 20 perces fájásaim voltak... aztán kisebb szünet és megint kettő, ezt persze el is mondtam a szülőszobán, mert ott írta alá az ügyeletes dokinő a CTG papíromat. Megvizsgált, de azt mondta semmi… nincs kifejtett méhszáj... azt ezzel ott hagyott. Vérezgettem egész nap - ilyen kis rózsaszínesen és úgy 4 óra felé pedig elkezdődtek a fájásaim. Szépen rendszeresen, ötpercenként jöttek - de ilyen halovány mensziszerűek. Húgom unszolására mentünk lépcsőzni… na ez igazán fárasztó volt. Miután nem múltak a fájások, gondoltam lezuhanyzom jó forró vízzel, mert ha jósló, akkor elmúlik ettől, de nem múlt el... nem is erősödött, csak jött rendszeresen, így felhívtam férjem, hogy jöjjön és pakoljon be mindent, mert bemegyünk és lehet bent is maradok. Na persze kissé kezdett már erősödni, de elviselhető volt a fájdalom. Viszont türelmetlenkedtem, férjem vagy 1 órát váratott minket - hát persze, hogy kifogyott az üzemanyag mikor máskor... huuu... végre megérkezett és 7-re be is értünk, a 3 személyes dobozos Fiatban voltunk hatan. Anyu, Apu és Brigi hátul, Lius az ölemben aludt, miközben jöttek a fájásaim... kellemes volt.

Meglepődtem kissé, mikor felvettek szülőszobára és bosszankodtam is, mert úgy voltam még ráértünk volna bejönni. Elfoglaltunk egy kisebb szobát Anyuval, aztán átöltöztem és kezdtem labdázgatni.

Ahhoz képest, hogy be voltam indulva mennyire jó a labda... annyira nem élveztem, hiszen mikor azon rugóztam egyre erősebben fájtam... na ki az a hülye, aki élvezi, ha fáj valami.

Fél10kor nyugodtam meg, mert pont wc közben elkezdett folydogálni a magzatvizem, nem lehetett eltéveszteni, mert pipi nem volt, viszont kissé rózsaszínes víz jött, magasan repedt a burkom, hívták a dokim telón, mondta majd jön.

Közben persze szedtem a homeós bogyókat, sétáltunk és kaptam egy gyógyszert is, ami talán erősítette volna a fájásaimat, de nem tette, csak álmos lettem tőle. Beöntést nem kaptam, mert magától kipucolódtam.

Vártunk, de nem történt semmi, így fél 2-kor az ügyeletes szülész megrepesztette a buroksapkám és elfolyatta a magzatvizem, ami szép tiszta volt. A baba szívhangja jó. Leeresztett hassal feküdtem és kezdett erősödni a fájás és sűrűsödni... na ez már kemény volt, szorítottam a párnám és Anyámhoz vágtam a homeós bogyókat, már nem volt idegzetem csavargatni meg szopogatni... annyira fájt és ekkor két ujjnyira voltam nyitva, egyujjnyit tágultam eddig. Úgy döntöttem, nem szaporítom a hős nők táborát, így beköttettem az EDA-t fél 3-kor. Na innentől kezdve mosolyogtam ezerrel, és nem érdekelt, hogy nem sétálhatok, valahogy nagyon jó volt feküdni. Kaptam mellé oxitocint is és szépen kezdtem tágulgatni, persze semmi fájdalmam nem volt. Férjem közben apámmal kint elborozgatott. Néha bekapcsoltuk a videokamerát, felvettük a szülőszobát és a duci fejem.

3-kor megérkezett a dokim, fél 4-től nem láttam 6.20-ig... ugyanis 6-kor már 4 ujjnyira nyitva voltam, méhszájam jobb oldali pereme volt már csak meg, a többi eltűnt... és a tolófájásokat éreztem már 5től… (rendesen kakilnom kellett) a szülésznőm kérésére rányomtam párszor. Amikor látta, hogy bekerült a fiam feje a szülőcsatornába akkor rohant a dokinak telózni, 6.20-kor kezdtem el nyomni. Na ekkor már fájtak a tolófájások, nem is értettem miért, amikor kapok érzéstelenítőt. Persze, közben elfogyott, így a végét telibe éreztem, rendesen.. már kint volt a kis feje búbja, mikor mondta a szülésznő, hogy fogjam meg... kis hajas babám, azt hittem, kopaszka lesz.

Na és innentől kezdve kezdett el minden rossz irányba fordulni, mert ugyanis a fiam a jobb öklét a feje mellé rakta, mikor beilleszkedett a szülőcsatornába, így nem forgott a nyomások közben. A tolófájásokba kétszer-háromszor hosszan nyomtam bele, és egy ilyen fájáson keresztül a gyerek nem mozdult... a doki nyomta kézzel a hasam, a szülésznő húzta volna és tágított én meg nyomtam… de nem moccant. Nem érzékeltem már, hogy mi van, a következő fájásba háromszor teljes erőmből nyomtam, mikor végre kicsúszott a kis feje és teste, azt hittem szét szakadok. 6 óra 40 perckor megszületett a fiam, 56 centivel és 3940 grammal.

Anyu felkapta a kamerát és felvette a következő 30másodpercet... hát nem kellett volna.

A kis szerelmem elájulhatott, mert elnyomta a fejébe vezető ereket és nem sírt fel… sírtam én helyette is, mert csodálatos érzés volt, mikor kicsúszott a teste és olyan sokkot kaptam… fel sem fogtam, hogy mi van. Mondtam Anyunak hívja be Zolit, de ekkor már mondták, hogy nem. Vitték át a csecsemős ellátóba, masszírozták, elkezdett nyöszörögni, bepólyálták és hozta a csecsemős, én nyújtottam a kezem, de nem adta oda. Színe lila és fekete között játszott és én nagyon elkezdtem sírni. Aztán jött Anyu is bőgve, hogy viszik el az intenzív osztályra, mert nem tudják mi a baja, azt mondta neki a gyermek doktornő, hogy az első 24óra kritikus.

Na, ami innen kezdődött, azt nem kívánom senkinek, 6.40-kor született fiam, én meg 20 percig még ott feküdtem remegő lábakkal, a dokim a pici után rohant, Anyám meg ki Apuhoz és Férjemhez, akiket azzal rémítettek meg, hogy lehet fiunk nem éli túl. Sosem gondoltam volna, hogy 9 hónapnyi gondtalan várandósság után történhet ilyesmi.

Délután fél 2-kor lehetett látnom, így addig Anyu bent maradt velem, a többiek meg hazamentek.

Pihentem 2 órát, aztán megláthattam a fiam és beszélhettem a doktornővel is. Cipap (szipap)-ra tették, ami oxigén hozzátáplálást jelent, reggel még 100%-on ment, délre 50%-ra levették, estére pedig nem is kellett már ez a gép. Nem kapott szívmasszázst és lélegeztetőt, ezek mind pozitívak voltak. A dokinő elmondta, hogy vettek vért, várjuk az eredményeket, mindenféle fertőzésre - nem tudták, mi okozta a születésénél gyengus életjeleket. Én akkor már éreztem, hogy nem lesz semmi baj, estére férjem is láthatta és megsimizhettük inkubátorban.

Olyan gyorsan javult, hogy másnap már kikerült az intenzívről egy külső szobába, ahol már megfoghattuk és kezdhettem 3 óránként szoptatni a kis szentem. A fejecskéje még kissé lilácska volt, de sokkal szebb, mint szülésnél.

Innentől minden rendben ment, leszámítva azt, hogy a koraosztályon dolgozó gondozók nem épp a segítőkészségükről híresek. Nem foglalkoztak velem, hiába első baba… semmit nem mondta, 1-2 gondozó rendes volt, nekik hálás is vagyok, meg az Anyukáknak, akik járnak etetni 3óránként az ott lévő babájukat.. mert ők is sokat segítettek, pl. hogyan használhatom az Aventes mellszívóm.

Aztán vasárnapig készültünk, de csütörtökön kaptuk a jó hírt, pénteken mehetünk haza.

Minden eredmény negatív lett és minden jel arra utal, amit én tudtam, hogy a kis ökle okozta ezt az egészet. Szerencsétlenül ment be a szülőcsatornába, ezt nem lehetett előre látni és mit tenni ellene. De végre már itthon a kis család. És kezdünk egymáshoz szokni.

Azt hiszem, ezek után az ember még jobban fogja félteni a gyermekét... na de megyek is, mert sír már, a szerelmem.