Gellért születésének története

Az egész úgy kezdődött, mint a mesében. Eljegyeztük egymást, összeházasodtunk és szerettünk volna babát. 2006. szeptemberében volt az esküvőnk, azt mondtuk januártól próbálkozunk...és 2007. május 21.-én megfogant életünk értelme. Épp államvizsgára készültem, tanultam ezerrel, szakdolgozatot írtam, eszembe se jutott, hogy terhes lehetek. Aztán nem jött meg. Gondoltam biztos a stressz, a sok idegeskedés miatt. Mivel első perctől teszteltem, ha egy-két napot késett, most úgy döntöttem nem fogok rögtön tesztet csinálni, biztos csak késik, és ha törik ha szakad ki fogom bírni az egy hetet.

Aztán a nagy felfordulás közepette eszembe jutott, hogy már rég eltelt az egy hét és....Megcsináltam a tesztet. Pozitív lett!

Ennél nagyobb boldogságot még soha nem éreztem. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, kinek mondjam el. Mivel délután volt, a férjem hamarosan hazaérkezőben....és neki mindenképp személyesen akartam elmondani, nem telefonon. Ugráltam, visítoztam, fülig ért a szám örömömben. Hazajött a férjem és nem tudta elképzelni mi bajom, fülig érő szájjal ugrándozom a szoba közepén...Vicces lehetett.. Amint megláttam átöleltem, pontosabban a nyakába ugrottam, de egy hang sem jött ki a számon, csak szorítottam őt. Aztán elmondtam, hogy kisbabánk lesz... Most már ketten fülig érő szájjal ugrándoztunk a szoba közepén... Annyira boldogok voltunk, hogy el sem lehet mondani. Megbeszéltük, hogy nem mondjuk el, csak ha már biztos és voltam dokinál is...de nem bírtuk ki. Alig vártuk, hogy kikiabálhassuk a világba.

Eltelt a 9 hónap, amit viszonylag könnyedén viseltem, leszámítva az első hónapok hányingereit és az utolsó hetek gyomorégéseit. Szép és büszke kismama voltam, csinos kis pocakkal, ami a terhesség végére sem lett óriási. 9 kg-t híztam babával együtt. Az összes leletem tankönyvbe illő volt. A dokim meg is jegyezte...és minden vizsgálatnál azt is mondta : Ez könnyű és gyors szülés lesz. Tudat alatt én is erre hangoltam magam, s talán azért is sikerült így és jól esett a pozitív megerősítés.

Eljött az a bizonyos nap. Persze már túlhordtam a kicsikémet és előtte mindent bevetettünk annak érdekében, hogy végre beinduljon a folyamat, de hiába. 2008. február 28.-ra voltam kiírva és március 3-án hétfőn hajnalban megtörtént a csoda.

Vasárnap délután még CTG-n voltunk, semmi. De jövet hazafelé éreztem, hogy valami elkezdődött. Alig érezhetően fájdogált a hasam, kicsiket, de folyamatosan. Aztán estére kezdtem figyelni az órát. 30 perc-1 órás fájások. Gondoltam magamban messze még a szülés, s mivel első gyerek még sokáig elvajúdhatok és ezt szerettem volna otthon megtenni, nem a kórházban. Persze nem fájt különösebben, megpróbáltam pihenni és felkészülni az előttem álló eseményekre.

Fél 1-kor éjjel, aztán felhívtam a szülésznőmet, hogy mi legyen, mert a magzatvíz nem folyt még el, de már tíz perces fájásaim voltak és addig még húzni akartam az időt, hátha elfolyik és akkor ez már biztosan a szülés jele. Lehet tudat alatt még mindig nem akartam elhinni, hogy hamarosan szülök! Úgy döntöttünk bemegyünk. Fél 2-re már be is értünk mindhárman. Megvizsgált az ügyeletes doki, azt mondta 5-6 cm-es a méhszáj. Ez jó gondoltam, már nincs is olyan sok hátra. A szülésznőm felhívta a dokimat, tájékoztatta a fejleményekről és 1 óra múlva már ő is bent volt velünk a szülőszobán. Megvizsgált és 7-8 cm-es méhszájat állapított meg. Ez remek, gondoltam, hamarosan vége. Persze nem fájt olyan elviselhetetlenül, volt energiám viccelődni is. Amint megvizsgált a doki, be is kötötte az EDÁ-t és azt mondta, hamarosan találkozhatunk a kicsinkkel. Ennek nagyon megörültünk mindketten. Ekkor kb. hajnali négy lehetett. A fájdalomcsillapító megtette áldásos hatását és hatni kezdett. Tök jól érezem magam. Rádiót hallgattunk, de szinte mindenhol beszélgetős műsor ment. A férjem és a szülésznőm egymást felváltva keresgéltek a hullámhosszok között, hogy végre valami zenét találjanak. Marha éhes lettem, de azt mondták inkább már ne egyek, inni viszont ihatok.

Eltelt egy kis idő, hatott a fájdalomcsillapító és egyszer csak azt mondták, csináljunk egy próbanyomást. Jó, miért ne? - mondtam. Aztán még egyet...és még egyet...Kérdezték meg akarom-e fogni a feje búbját. Úristen, már ennyire közel járunk? Hát persze, hogy meg akartam. Hirtelen valami furát éreztem a végbelemben, mintha ott lett volna valakinek az ujja és mondtam, hogy vegyék már ki. A szülésznőm mondta, hogy nincs a végbelemben senkinek az ujja azért érzem ezt, mert már hamarosan kibújik a feje és nyomja a kijáratot. Még egy két nyomás és kint is volt a feje. Aztán kis pihi és újabb egy-két nyomás és már a hasamon is volt Gellért baba, kicsit véresen, kicsit maszatosan, de egészségesen!

A férjemmel azt sem tudtunk sírjunk vagy nevessünk gyönyörűségünkben, annyira megható az a pillanat, amikor először találkoztunk a várva várt gyermekünkkel. Aztán elvitték, megmérték, lemérték, felöltöztették és visszahozták nekem. A férjem ment végig vele, egy pillanatra sem tévesztette szem elől. A szokásos 2 óra helyett, mi 4 órát töltöttünk aztán még a szülőszobán, mert kicsit nagy lett a vérnyomásom és véreztem is, de semmi komoly, csak elővigyázatosság volt. A dokim is és a szülésznőm is nagyon alapos és felkészült emberek és megköszönöm ezúton is nekik a segítségüket és hozzáértésüket.

2008. március 3.-án, hajnali 5.17-kor megkezdődött Juhász Gellért e földi utazása, ami remélem még nagyon hosszú ideig eltart, szeretetben, boldogságban, vidámságban, egészségben!

Gellért azóta majdnem 8 hónapos, egy életvidám, mindig mosolygós, nyugodt, kiegyensúlyozott kisbaba, akit imádunk mindketten a férjemmel és hamarosan már a kistestvér gondolatával játszadozunk, kb. 2 év múlva. De lehet, hogy hamarabb!