Terhességeim és babáim

Egyre jobban kezdtem gondolkozni, nem jó helyen és nem jó időben születik a baba és borzalmas élet vár rá. Sírva gondoltam, bárcsak ne lenne a pocakomban, hisz mindenki ebben a véleményben támogatott. Végül a sors döntött, a negyedik hónap elején baleset ért megrúgott a lovunk és a baba megsérült. Az orvos határozottan kijelentette, 99%-ban nem egészséges gyerekem születik, ha időközben meg nem hal, ezért vetessem el.

Fogalmam se volt, lehetséges-e vagy sem, de ő azt mondta, megoldjuk. Mivel kiskorú voltam kellett a szülői beleegyezés, de ez lehetetlenség volt, így pénzért ettől is eltekintett. A"műtét" borzalmas volt, semmi érzéstelenítés, fájdalomcsillapítás, végig mondta az orvos, hogy itt a feje, a keze… hallottam, ahogy törnek a csontok, és a nővér rám üvöltött, ha a tetoválásokat kibírtam és a szexet, akkor ne üvöltsek, majd a saját lábamon kellett kimenjek a szobámba úgy, hogy láttam mindent. Borzalmas volt. Ahogy a szobámba értem elájultam, két óra múlva tértem magamhoz, anélkül hogy bárki rám nézett volna. Azonnal kimenekültem a kórházból. Évek múlva egy párkapcsolatomban egy évig nem védekeztünk, eredmény semmi.

Majd megismerkedtem a férjemmel és szinte első perctől babát akartunk. Tudtam, hogy csakis tőle születhet álmaim gyermeke. Másfél évi próbálkozás után kezdtem kétségbe esni. Mi van, ha 2001-ben hatalmas hibát követtem el, vagy akár az orvosok. Újabb doki látogatás után kezdtük a bromokopirin-clostibegil hormonkezelést. És újabb fél évig semmi, csak a minden hónapos kétségbeesés a piros betűs napon. Kihagytam pár hónapig a gyógyszert valahol lemondtam a csodáról. Majd megint orvosváltás következett és a férjem kivizsgálása után, az első vizsgálat alkalmával az orvos kijelentette, nincs baj, terhes vagyok. Nem is tudom, hogy jöttem ki a rendelőből, csak halványan találtam meg a férjem a könnyeimtől. Hatalmas öröm volt egész az 5. hétig mikor vérezni kezdtem, mert költöztünk, megemeltem magam és este az új házban ránk törtek.

Azonnal kórházba mentünk, de mire beértem, tudtam, a baba nincs meg. Egyik szemem sírt a fájdalomtól, a másik örült, hisz tudtam, nem vagyok meddő, van lehetőségem, hogy spontán terhes legyek. A kórházban először vitaminos kezelést kaptam, azt mondták pár napig még bármi lehetséges. Kértem az ultrahangos vizsgálatot, de csak 4 nap után kaptam és ott egyértelmű volt, picinyke elment. Eltelt 2 hónap és éreztem, valami van. Gyorsan tesztet vettem, nagy örömömre pozitív lett. Rohantam orvoshoz, majd nagy óvatossággal óvni kezdtem a növekvő csöppséget. Nagyon nehéz terhesség volt, bevéreztem, kiszáradtam az orvos befektetett, de semmi jóval nem biztatott. A harmadik hónap vége felé jártam. Mivel a kórház fizetőssé vált, anyagilag hatalmas teher nehezedett ránk, ezért a kiváló orvostól elköszöntem és átmentem a SOTE I.-be új orvoshoz.

A 9 hónap alatt folyamatosan hánytam és mivel veszélyeztetett voltam, eljöttem a munkából is. 2008. 03. 23-án terhességem 41. hetében, 3400 grammal, 54 cm-rel megszületett az első csodánk, Gergely sima, könnyű szüléssel. Első mondatom az volt: Jöhet a következő! 32 kg-ot híztam a terhesség alatt.

A szülés után 8 héttel elkezdtem hányni. Vettem egy tesztet és hajnali négykor két csíkosra váltott. Azt se tudtam, sírjak vagy nevessek. Ilyen nincs, évekig szenvedek, majd szülés után két hónapra terhes vagyok. Nem tudtam, mi legyen, hiszen nagyon korai volt, a pici babám aludt a karomban és arra gondoltam, ezt nem vállalhatom be. Rá egy órára jött a vérzés. Reggel irány az orvos. A válasz, pihenjek, vagy megmarad vagy sem. Hazáig sírtam azt mondtam, akarom, nem bírom ki, ha elvesztem. A terhességem 7. hónapjáig alkalomszerűen véreztem, de egyéb gondom az erős hízáson kívül nem volt. Majd 2009. 03. 10-én terhességem 42. hetében, 4300 grammal, 49 cm-rel megszületett "kicsi" Hunor, császáros apás szüléssel. A terhesség alatt 34 kg-ot híztam. Az egyik jó dolog: mindkét fiammal ugyanabban a kórházban, ugyanabban a szülőszobában vajúdtam és ugyanabban a gyermekágyas szobában feküdtem csodálatos orvosokkal, nővérekkel, csecsemősökkel.

Volt aki előző évről is emlékezett rám. Hálás vagyok nagyon a SOTE I. egész osztályának!

Most két csodálatos gyermek szülei vagyunk, akik hamarosan 2 és 3 évesek lesznek. Okos, eleven, nagyszájú igazi csibészek, és ha rájuk nézek, minden nehézség eltörpül, mert ők akik bebizonyították megéri küzdeni, reménykedni és akarni a családba a gyermeket.