A keserűségből, fájdalomból tanultam….

Sok-sok év kellett ahhoz, hogy a felszínre jöjjenek dolgok, amiket átéltem.

Nem sorolhatnám magamat a „hátrányos helyzetben” felnőtt gyerekek közé. A szó egyik értelmében. De mi a helyzet a másik jelentéssel?

Anyagilag az Apukám mindent próbált biztosítani nekem és testvéremnek. Persze ez azzal járt, hogy reggel 6 órakor elment otthonról és bizony volt úgy, hogy este lefekvéskor még nem találkoztunk vele.

A bátyámat szerintem ez akkoriban nem viselte meg annyira, hisz így legalább nem volt, akinek szót kellett volna fogadni. Ő 7 évvel idősebb tőlem. Gyerekként ez nagyon sok évet jelentett. Neki csak egy terhet jelentettem, akire vigyázni kell, aki esetleg elveheti a játékát, aki a haverok előtt ciki….

Apukámnak természetesen én voltam az édes kicsi lánya, akit imádott. A bátyám volt a nagyfia, akit szintén imádott. Csak ideje nem volt ránk.

Biztosan feltűnt, hogy nem említettem még anyut. Hát igen ott volt Ő, akiben sajnos az anyai érzések csak egy bizonyos határig jutottak el. Mármint irányomban. A bátyámat tartotta mindig a fontosnak, ugye Ő volt az első gyereke. Én csak egy muszáj voltam, mert apukám szeretett volna egy második gyereket, hátha lány lesz. Ő engem nem akart és ezt a tudomásomra is hozta, ahányszor csak alkalma nyílt rá. Elég sokszor megtalálta ezeket a helyzeteket. Számomra a jó éjt puszi, az anyai ölelés, simogatás , a kedves szó csak álom volt. Viszont lelki terrorban annál több részem volt. Ordítozásban, káromkodásban, veszekedésben.

Én, mint gyerek, próbálkoztam nagyon jó lenni. Jól tanulni, közéleti személy lenni az iskolában, versenyekre járni. Ez sikerült is, mert amikor az apukám a szülői értekezletekről hazajött, mindig büszke volt rám. Anyu soha egyetlen alkalommal nem ment el az iskolába. Őt nem érdekeltem. Amikor anyák napi ünnepségek voltak, én maximum az osztályfőnökömnek adhattam virágot, és neki mondhattam verset. Borzalmasan fájt. Ahogy egyre nagyobbacska lettem ez egyre jobban tudatosult bennem az, hogy a saját anyám engem nem szeret.

Fizikálisan megütni nem mert, mert félt apukámtól. Amikor már nem jutott más lelki terror az eszébe, hogy bántson, akkor a kutyámat ütötte lapáttal, mert tudta, hogy a kutyám sírásától a szívem megszakad és nekem jobban fáj, mint bármi más. Hisz 10 évesen csak a kutyám volt nekem apun kívül. Akkor ott 10 évesen érett meg bennem a gondolat, amit a szemébe is mondtam; ha én ilyen anyja leszek a gyerekeimnek, mint amilyen ő nekem, akkor inkább felakasztom magamat, mert jobb lesz nekik anya nélkül felnőni.

Azon az éjszakán sokat sírtam, és azt ígértem magamnak, hogy én MÁS leszek. az én gyerekeim nem fogják tudni, mit jelent egy nem törődő, gonosz nem szerető anya.

15 éves koromra elérte azt, hogy az öngyilkosság gondolata kezdett foglalkoztatni.

Apukám, ha nem lett volna… de hál’ Istennek akkor még volt és próbálkozott pótolni, amit nem lehetett.

Átalakult az életem. Jött egy barát, aki kihúzott ebből az áldatlan állapotból. Majd később jött a férjem, aki hosszú évek óta velem együtt próbál a gyerekeinkért mindent megtenni.

Én valóban MÁS vagyok. Nekem a lányaim az életem legfontosabb részei. A szeretetük, a boldogságuk életelemem.

A sors iróniája, hogy apukámat elvette tőlem már lassan 5 éve. Anyunak mi lett a sorsa? Megbocsájtottam minden gonoszságát. Az unokáit nem bántja, de velem ugyanúgy folytatja a saját kis gonoszkodásait. A mai napig kimondja azt, hogy Ő engem nem akart!

Most 72 éves és lassan 5 éve nálam él, az én családommal, az én házamban, az én életemben.

persze már azóta felnőtt lettem, de még mindig arra vágyom, hogy egyszer még az élet visszaadja nekem azt, amit elvett tőlem az ANYA fogalmából.