Multiplex mozi helyett kosárfonás :)

Egy panelház nyolcadik emeletén éltünk sok évig. Megszoktuk, majdhogynem szerettük is talán. Voltak persze árnyoldalai. Reggel még az ágyban hallottuk a szomszéd első fürdőszoba-látogatását. A fenti lakó késő éjjel mosott és szerintem múltszázadbéli centrifugája volt. Az alsó meg... abban a lakásban real time szappanoperák zajlottak. A liftben gyakorta volt kutya-pisi szag, viszont szép graffitik színesítették. Reggelente a buszmegállóban mindig be tudtuk szerezni a mindennapi passzív-nikotin adagunkat, a buszon pedig sokszor alkohol(szag)ban is részesülhettünk. Meg jó kis beszélgetésekben is. Midig is szórakoztatott mások eszmecseréinek hallgatása. :)

Bármennyire is idomultunk ehhez az életmódhoz, nem itt akartuk leélni az életünket, nem ezt akartuk a gyermekünkre hagyni sem. Kilátás azonban - a nyolcadik emeletit leszámítva - nem igen volt... Azért boldogok voltunk, éltünk, laktunk, néha szorongtunk, mert mit tehettünk, elfogadtuk, hogy csak ez van nekünk. Mindent megtettünk, hogy a kis lakásunk minél kedvesebb, élhetőbb legyen. Amikor becsuktuk az ajtót, a büdös város kint maradt és a saját kis színes zugunkba húzódhattunk.

Hirtelen talált meg minket - jobban mondva a férjem - egy álláslehetőség. Vidéki városban. Költözni kellene, fel kell számolni az itteni életet... Mit tegyünk?

Jó pár álmatlan éjszakánk volt. A4-es lapok tömkelegét írtuk teli a konyhaasztal felett görnyedve: PRO / KONTRA, MENNI / MARADNI, BEVÉTEL / KIADÁS. Nagyon próbáltunk okosak lenni, a jövőbe látni, jósolgatni sorsunk alakulását így és úgy. Mi lesz velünk 5 év múlva, ha itt maradunk, mi lesz velünk 5 év múlva, ha most elmegyünk...

Mindenkinek volt véleménye, a családnak, a barátoknak, nem volt teljes egyetértés egyik fronton sem. Hogy is lehetett volna? Még én magam is így gondoltam egyik nap és amúgy a másikon. Éjszakánként, ha nagy nehezen el is aludtam, felriadtam és azon járattam az agyam órákon át, hogy mit tegyünk.

Felszívtuk magunkat és végül egymás kezét fogva bátran bejelentettük a családnak, munkahelynek, egy életünk, egy halálunk, mi megyünk.

Sokan huhogtak, károgtak, pesszimistáskodtak körülöttünk - így még nehezebb volt. Persze sokan meg drukkoltak. A mi ujjaink meg keresztbe fonva és közben imádkoztunk, reménykedtünk, hogy jól döntöttünk.

A kisvároshoz közeli faluban találtunk egy kiadó kis házat. Annyira olcsón adták, hogy már szinte én szégyeltem magam. :) Bájos kis utcába kerültünk, ahol vegyesen élnek fiatalok és öregek. Mindenki kiváncsian figyelt minket a beköltözésünk körül. Ha kint voltak az utcán és arra autóztunk, mindig széles mosollyal intettek.

Férjem elkezdte az új munkahelyét, én a berendezkedésre, otthonteremtésre és az ügyintézésekre koncentráltam. Egy előnye van a felújított nagyvárosi panellakásnak, viszonylag könnyen túl lehet adni rajta. Nem mondom, hogy nem fájt a szívem, amikor átadtam a kulcsokat az új lakóknak. Hiszen mindent megterveztem, kitaláltam, sok mindent két kézzel magunk csináltunk, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Talán épp ez okozta, hogy olyan hamar beleszeretett valaki az otthonunkba és magáénak akarta. Mindegy is, most már az övék.

Miénk meg ez a kis ház. Igen, időközben megvettük. Kiderült, hogy azért volt olcsón albérletbe adva, mert évekig próbálták eladni sikertelenül és nem akarták, hogy tönkremenjen.

Már a sajátunk és alakítgatjuk, hogy olyan otthonos legyen, mint a régi, csak KERTTEL. Igazi kihívás ez, hiszen egyikünk sem kertészkedett soha. De élvezzük, teljes szívből.

A hely ideális a családnak, van hely játszani, az utcán is lehet biciklizni, forgalom nem igen van. A zajt nem a szomszéd WC-je adja, hanem a kakasa. :) Nem a buszok berregnek, hanem a tücskök ciripelnek, madarak csirregnek.

Az emberek pedig?

Még szoknom kell. A városban mindenki elmegy a másik mellett. Szinte senkit sem érdekel ki vagy, mit csinálsz, hova mész. Itt mindenkit érdekel. Mindenkinek mosolyogva köszönünk - eleinte még ez is nehéz volt nekem. Mindenkit érdekel a másik, néha a kényelmesnél kicsit jobban, de ezt lehet kezelni. Épp annyi információt kell magunkról a másikkal megosztani, amennyi még pont elégséges a kiváncsisága kielégítésére, de nem mászik mélyen a magánéletünkbe.

Az emberek nagyon segítőkészek és nagyvárosi szemmel teljesen furcsa szokásaik vannak. Például nem egyszer kaptunk csak úgy süteményt a szomszédoktól. Mi meg néztünk, hogy de miért? :))) Csak úgy.

Bármikor beugorhatunk bárkihez, ha mondjunk kölcsön kerti szerszámra lenne szükségünk. A panelben egyszer kértem kölcsön egy szemétlapátot, mert azt hittem, a mindennapi köszönőviszony már feljogosíthat erre, de látszott, hogy nem.

Senki nem lázong, ha hangosan játszunk a saját kertünkben, sőt, csak odavonzza az utca többi gyerekét a viháncolás. :)) Érdekes módon a gyerekeket mindenki szívesen látja, bárki nyugodt szívvel meglátogathat bárkit. A nyugdíjas nénik olyan meleg szívvel fogadják a gyerekeket, mint saját unokáikat.

Nekem még fejlődnöm kell.

Még nem küldtem senkinek sem sütit. :)

Még nem bízom az emberekben feltétlenül.

Még bele kell jönnöm a kapálásba is. :)

De boldog vagyok.

A családom is az.

És optimisták vagyunk, hogy itt majd boldogságban, biztonságban leélhetjünk az életünket.

Kép forrása: pixabay.com