Sikertörténetem

Minden 2003. augusztusában kezdődött, amikor egy zuhanyozás alkalmával csomót találtam a jobb mellemben. Mivel nem múlt, gondoltam, elmegyek nőgyógyászhoz, nézze meg. Amúgy soha nem voltam hipochonder, de ennek utána akartam járni. A történethez hozzá tartozik, hogy akkor 25,5 éves voltam, már férjem is volt, terveztük a közös babát. A nőgyógyász megnyugtatott. A csomó ártatlan, nem kell semmi rosszra gondolni. Biztos a ciklusommal van összefüggésben. Azzal engedett el, hogy ha 2-3 hónapon belül nem múlik el, menjek vissza, de ne rémüljek meg. Mivel akkor hagytam abba a fogamzásgátló szedését, hogy tisztuljon a szervezetem a babavállalás előtt, hittem neki.

De a csomó nem múlt, sőt, mintha nőtt volna. Novemberben újra felkerestem a nőgyógyászt, aki kissé szájhúzogatva elküldött ultrahangra, és hozzátette: "Ha ennyire ragaszkodik hozzá...!"

Hamar kaptam időpontot, és a doktornő, aki vizsgált, azt mondta, a csomó egy fibroadenoma lehet. Valami kötőszövetes-zsíros valami. Ártatlan. De azt tanácsolta, mivel fiatal vagyok, nincs annak ott a mellemben helye, keressek fel egy sebészt, aki eltávolítja. Egy ismerős sebész doktornő dec. 2-ára elő is jegyezte a műtétet.

Minden gyorsan zajlott, egyik nap műtét, másnap jöhettem haza. Induláskor megkerestem a doktornőt, mondjon valamit a műtétről, mire közölte, minden a legnagyobb rendben, a csomó biztos jóindulatú, fogta a kezében, de a protokoll azt diktálja, el kell küldeni szövettanra.

Még jó. Egy hét múlva megjött az eredmény: a kis ártatlannak látszó valami rosszindulatú. Először fel sem fogtam. Mintha nem is nekem mondták volna. A sebész egyből előjegyezte a második műtétet dec. 16-ra, amikor eltávolítja a csomó környékét, és a jobb hónalji nyirokcsomókat. Akkor még mindig nem fogtam fel, hogy teljesen megváltozott az életem.

A műtét után az eltávolított részeket újra szövettanra küldték, ami azt az eredményt hozta, hogy minden negatív, szóval a daganat egyáltalán nem szórt. Akkor azt hittem vége, ha minden negatív, rendben van. Kaptam időpontot januárban az onkológiára, de gondoltam, csak egy villámlátogatás lesz.

Nem az volt.

Az onkológus pár perc beszélgetés után közölte velem a következőt: a koromra és a daganat milyenségére tekintettel piros kemoterápiát kapok, ami hajhullással, rossz közérzettel jár. És nagyon örüljek, hogy megtaláltam azt a csomót. Hát örültem. És az járt a fejemben, mi van, ha a nőgyógyász egyből elküld az ultrahangra. Már akkor is késő lett volna? Ezt sosem tudom meg.

2 napig teljes letargia, sírás, persze a család minden tagjával. Utána egyszer csak valami történt. Az egész teljesen természetes lett, ez az én életem, ezt kaptam, és végig kell járnom az utat. Úgy fogtam föl, ez normális, ami velem történik, és ennek megfelelően kell tennem. És akkor elkezdtem küzdeni.

4 kemoterápiát kaptam, aztán kobalt-, majd elektromos sugárkezelést, és újabb 2 kemót. A kezelések 3 hetente követték egymást. 3 hetes ciklusokban éltem. A kezelések után 2 nap pokol, hányás kimerülésig, majd erőgyűjtés a következő kezelésig. Minden más lényegtelenné vált. Csak számoltam, mikor jön a következő, mikor lesz vége. A hajam csak a 3. kemo előtt pár nappal kezdett hullani, a dokik és az ápolók csodálkoztak is. Nagyon gyorsan telt az idő, és én végig bíztam. Bíztam magamban, a gondolkodásomban, a gyógyulásban. Mindebben a családom rengeteget segített. A férjem a legjobb ember a világon, aki 1,5 cicivel, kopaszon, lesoványodva is imádott. A hajamat ő borotválta le, amikor hullani kezdett, és utána jött velem parókát venni.

Júliusban, az utolsó kemo után el kezdett foglalkoztatni a kérdés: Lehet még nekem gyermekem?

A kérdésemre az onkológus azt mondta, csak lassan a testtel, várni kell. Egyelőre kontrollok jönnek, 3 évnek mindenképpen el kell telnie, de inkább ötnek. Nem biztatott. Azt mondta, a petesejtek károsodhattak a kezelés során, nem lehet tudni. Akkor sokkal jobban el voltam keseredve.

Telt az idő, én visszamentem dolgozni, a hajam már nagyon nőtt, minden kontrollon negatív volt az eredmény. 2006 végén az onkológus elküldött egy PET- vizsgálatra, akkor már 3 év telt el. Persze az is teljesen negatív. És akkor megkaptam a kezdő lökést: Lehet próbálkozni a babával, és ha összejön, és megmarad, minden rendben lesz. Ha sérült a petesejt, úgysem termékenyül meg. És mi elkezdtük.

Az "eredmény": Luca lányunk április 9-én lesz 3 hónapos, és egészséges, mint a makk! Ő a mi csodánk! És persze mi vagyunk a legboldogabb emberek a világon. Hittem, hogy nekem is megadatik majd a csoda, és én is ANYA lehetek. Így lett. Tünetmentes terhesség, és álomba illő szülés után jól vagyok.

Tudom, az én történetem szerencsés, alakulhatott volna rosszabbul is. Nem mindenkinek sikerülhet. De hiszem, hogy a hit fél gyógyulás. Csak pozitívan szabad gondolkozni, és mindig előre kell nézni! Kívánok minden sorstársamnak erőt, kitartást az úton!