Három születésnap 2. rész

Az ember sokszor értetlenül áll a vele megtörtént események előtt, főleg ha az egészségéről van szó. Figyelünk magunkra és mégis betegek leszünk. Vannak, akik meg nem törődnek magukkal, mégis élnek boldogan. Mi van, ha nem is te vagy a hibás? Mi van, ha senki nem hibás? Mi van, ha egyszerűen csak ez van megírva és hiába minden, ez így alakult?

Az én diagnózisom meg is bukott, amit magamnak állítottam fel. Azt hittem, megfáztam és ez lehetett a kiváltó ok. A klíma, ami jött a hátamra. Ez ráment a szívemre és egyebek, így alakult ki a szívciszta, ami igen ritka. Leginkább érszűkület, billentyűprobléma, meg infarktus miatt műtenek szíveket. Az én kis szívem mégis egyedi és a professzor szerint olyan volt, mint egy szőlőfürt. Az egész tele volt apró kicsi cisztákkal és persze volt egy nagyobb körben, ami nyomta a szívemet. Az, hogy mitől lett, persze nem derült ki.

Előző részben nem írtam, hogy a családom is megviselte ez az egész. Én ugyan nem, de egyik testvérem képes volt erről egy videót is megnézni, hogyan zajlik egy szívműtét. Én inkább NEM vagyok erre kíváncsi, hogy mi történhetett velem a műtőben. Egyik műtétnél sem volt komplikációm az elmondások szerint és egyik műtétem majdnem 5 órás volt a másik kicsit túl lépte az 5 órát. A jó anyám utánanézett, hogy 15%-os a halálozási aránya a műtétnek.

A két műtét között nem telt el egy év. Vasárnap volt és újra a Klinikán találtam magam. Nem töltött el semmi örömmel, nem voltam túl jó hangulatban, pedig aznap kicsikét a hó is esett, de én csak a műtétre koncentráltam, hogy minél hamarabb túl lehessek már rajta. Tudni akartam azt is, hogy mitől alakult ki. Mitől újult ki? Egy hölgy érkezett hozzám a szobatársként. Rengeteget beszélgettünk, mindenről, amiről csak lehetett, munkáról, családról, élményekről és a betegségünkről. Meg jókat nevettünk. Sírni már hiábavaló lett volna. Igen szimpatikusak voltunk egymásnak és megbeszéltük, hogy műtét után is majd tartjuk a kapcsolatot. Én ahogyan elsőre is úgy másodjára is mindenkinek írtam levelet a családban és megkértem a férjem, ha véletlen nem ébredek fel, akkor adja oda mindenkinek. Nyugodtabb voltam így, hogy mindenkitől elköszöntem, ha véletlen nem ébrednék fel.

Amikor megtudtam, hogy ugyanaz az altatóorvosom lesz, aki előzőleg is volt, kissé nyugodtabb voltam, mert bíztam benne, hogy ismét felébredek. A két műtétem között 11 hónap telt el és habár tudtam, hogy sokat bírok, most mégis jobban féltem, mint elsőre. Hiszen nem bíztam már igazán senkiben sem, nem tudtam mit bír a kis szívem így, hogy egy év alatt kétszer is meg lesz piszkálva. Nem váltottam orvost, mert tudtam, hogy elsőre is alapos volt. De teljesen őszintén, időm sem lett volna mást megkérni. Tudom, hogy még vicceskedett a szoba társam velem, mert engem vittek el először, hiszen egyszerre műtöttek minket, párhuzamosan, egymás melletti műtőben. Mondta, hogy mindjárt jön ő is aludni utánam, meg jó alvást nekem. Nem írok nevet, meg nem írok róla semmit komolyabban. Viszont annyit igen, hogy igazi víg kedélyű és optimista hölgy volt. Én most kicsit így is áldozok az emlékének. Igen sajnos így második körben megtörtént velem az, amit senkinek nem kívánok. Megtudtam milyen az, hogy valakit egyik nap még ismersz és vele nevetsz, másik nap meg már érte sírsz. Ugyanis felébredtem én is, meg ő is, még üzent is nekem egyik ápoló hölgyön keresztül. Még elhúzták neki a függönyt az intenzíven és integettünk egymásnak, túl voltunk rajta. Nekem hatalmas volt a megkönnyebbülés. Velem szeretett volna egy szobába kerülni.

Engem kitettek az intenzívről, nála komplikációk merültek fel és 10 nappal a műtétet követően meghalt. Itt már sok minden megmaradt bennem emléknek a műtét előkészítésről is és az intenzívről is, most mindenki kedvesebbnek is tűnt velem szemben. Írni a szobatársamról még ma is furcsa. Az egész nagyon megviselt engem is lelkileg, mert nagyon jól összebarátkoztunk és szívből sajnálom és fogom is, amíg élek. Nekem máig felfoghatatlan. Ugyanis nem volt 50 éves sem, tehát fiatal, tele volt tervekkel és egyik között sem szerepelt, hogy nem épül fel.

Mivel a vírus most közbeszólt, így két hét után már otthon is lehettem. Pontosan 16 nap, de nem kellett rehabilitációra mennem. Igazából mint elsőre, most másodjára is minden negatív, csak annyi a különbség, hogy a papíron ott van, hogy bármikor ki is újulhat. Nem tudni mikor, hogy egy év vagy tíz év. Vagy lehet nem jön elő már soha sem. Nyilván én ebben az utóbbiban bízok, a remény hal meg utoljára.

Egy olyan ritka betegségem van az orvosok szerint, amire nincs gyógymód és a szakirodalom is igen keveset tud róla. A szívem egészséges, a szívburkom viszont ki lett véve és habár mint írtam is minden negatív, most nem hagyják ennyiben és elindult egy genetikai vizsgálat. Elvileg a megfázás rásegíthetett, de az egész örökletes lehet, erre gyanakodnak. Legalábbis most itt tartok és persze élem az életem a hegeimmel. A konkrét kialakulása máig rejtélyes, ha a genetikai vizsgálatom is jó lesz, akkor talán sosem derül ki.

Mikor először műtöttek, akkor még zavartak a hegek, de közben rájöttem, hogy lehetett volna másként is, hogy nem ébredek fel. Szóval nem érdekelnek a hegeim. Örülök, hogy még élek és habár lett már két új születésnapom, örülök neki, hogy megéltem, még élek.

Sok mindenre rájöttem az elmúlt két évem alatt, amik a következők:

Nem számít semmi, csak az, hogy amikor bajban vagy, kik azok, akikre lehet számítani, a családod a barátaid, akik mindennél fontosabbak.

Nem a vagyon számít,h anem a szeretet és emberség a lényeg. Az élet egy törékeny csoda, amit nem szabad felesleges idegeskedéssel eltölteni, hanem élni kell. Élni és örülni annak, ami van, amink van. Tudom, hogy közhely, de aki egészséges, annak ugye mindene megvan, míg aki nem egészséges csak azt szeretné, hogy újra az lehessen.

Én bízok benne, hogy nem újul ez már ki és egy év múlva nem ismét a Klinikán kell majd töltenem az év elejét. Hogy még sokáig leszek a földön, legalábbis szeretnék.

A hibáimból tanultam és igyekszem jobban figyelni magamra. Viszont ha valóban örököltem, akkor a fejem tetejére állhatnék, előbb utóbb előjött volna, hála a gyönyörű géneknek. Ki tudja mi várható még, mi lesz velem...

Nem haragszom senkire, minek is tenném, én csak élem a kis életem, elfogadom, hogy nekem ez jutott.

Sok barátsággal gazdagodtam az elmúlt két évben. A szobatársamnak van egy gyermeke és tartjuk a kapcsolatot azóta is, olyan tüneményes mint az anyukája. Ha időben vissza lehetne menni és tudtam volna, hogy utoljára beszélünk, sokkal többet beszélek vele és talán nem is alszunk műtét előtt, hanem átbeszélgetjük az egész éjszakát. Viszont nem mehetek vissza időben már, de egy fantasztikus embert ismertem meg benne és boldog vagyok emiatt, még ha csak egy napra is volt szerencsém hozzá.

Nagyon sok erőt és kitartást kívánok mindenkinek, aki műtét előtt áll, vagy műtét után épülget fel egészségileg. Kívánom az összes betegséggel küzdő embernek a gyors gyógyulást. Vigyázzatok magatokra, meg a szeretteitekre is főleg ebben a vírus helyzetben! Nem egyszerű semmi, tudom én, nekem még maszkban is kellett aludnom a Klinikán. Szerencsés vagyok, mert járhattam volna rosszabbul is, de erős szívem van és még van dolgom a földön. Hiszek abban, hogy jövőre nem kell műteni újra, sőt egyáltalán nem kell műteni már, hiszen másban nem is hihetek.

A történetem pedig egy nekem kedvenc idézettel zárom.

"Ne felejts el életben maradni, nincs semmi fontosabb ennél.,,"

(Afeni Shakur David)

Jó egészséget kívánok mindenkinek!