Rémálom a kórházban

Előtte két nappal kezdődött, bágyadt, levert, bújós lett, és meleg volt a homloka. Hozzá kell tennem, hogy addig a napig egy enyhe torokgyulladást leszámítva soha semmi baja nem volt még, ezért nagyon megijedtünk, és kihívtuk az ügyeletes gyermekorvost. Az orvos vírusra gyanakodott, hűtőfürdőt és hideg vizes borogatást, valamint sok folyadékot javasolt Panónak. Gyógyszert nem adott, azt mondta elég az otthoni lázcsillapító bébi szirup és a kúp. Másnap és harmadnap is próbálkoztunk levinni a lázát, sikertelenül, mindig visszakúszott 39.5 körülire. Harmadnap már egyszer hányt is, és gyakran ment a hasa, amikor újra ügyeletes orvost hívtunk. Az orvos olyan durván vizsgálta a torkát, hogy a kislányom sugárban hányt a vizsgálat után. Ezt látva beutalt minket a fertőző gyermekosztályra, ahová kocsival el is indultunk este 11 órakor.

Mire felvették a kislányunkat hajnali ½ 2 óra lett. Ekkor szembesültünk azzal a ténnyel, hogy nem lehet olyan szobát kérni, ahol a szülő együtt alhat a gyermekével, mindössze egyetlen szék áll a rendelkezésünkre, ha a pici mellett szeretnénk virrasztani. Természetesen nem hagytuk egyedül Panót, a férjem ott maradt éjszakára, én pedig elindultam haza, hogy aludjak pár órát mielőtt reggel leváltom a férjem.

Az osztály egyébként nagyon modern és jól felszerelt, egy kétágyas szobában feküdt a kislányom egyedül, mivel nem tudták még pontosan mi a baja és nem akarták, hogy más gyerekkel fertőzzék egymást. Az első nap még viszonylag jól telt, épp amiatt, hogy egyedül volt a kislányom. Ha fáradt volt, tudott pihenni és aludni, nem zavarta meg senki, és én is igénybe vehettem a másik ágy melletti széket is, így fel tudtam tenni a lábam, hogy kényelmesebben üljek. A történethez hozzátartozik, hogy ismét áldott állapotban vagyok, a 6. hónapban járok a második kislányommal. A terhességem nem zökkenőmentes, magas a vérnyomásom ezért veszélyeztetett terhes vagyok.

Szóval, azért eltelt az első nap, néhány incidenstől eltekintve, amit rendre az osztály főnővére okozott. Gyakorlatilag óránként (jobb esetben csak óránként) jött be valamiért rendreutasítani. Csak hogy példaképp említsem: az asztalra tilos bármit is pakolni (akkor miért van?) a pelenkázó szekrényen sem lehet semmi (akkor miért van?). Mindent, amire szükségünk volt, a kislányom éjjeliszekrényére kellett bezsúfolnunk (akinek van ilyen korú gyereke, tudja mennyi mindenre van szükség), vagy egy alacsony polcra, ahová az állapotom miatt nehezen tudtam lehajolni. Az első napon történt még az is, hogy át kellett mennünk vizsgálatra egy másik épületbe. Jeleztem, hogy nem tudom ölben átcipelni a 10 kilós gyermekem, segítsenek. Egy nagyon kedves nővérke mondta, hogy segít átvinni, amit a főnővér aztán nem engedélyezett a számára, hiszen az úgy nem „hivatalos”. (Csak emberséges, de az kit érdekel?...) Paródiába illő jelenet volt, mikor három megtermett férfi jött a kislányomért, és a hivatalos eljárás szerint az egyik a sofőr volt a betegszállító autóban, a másik mellette ült, a harmadik fogta a kezében a kislányom hátul, és még én is mentem…

Az már tényleg csak pikantéria, hogy a szuper szervezés következtében olyankor vittek át minket (a kislányom alvásidejében!), amikor minden orvos műtött, tehát egy órán keresztül csitítottam a gyereket a váróban mire sorra kerültünk, el lehet képzelni…

Alapvetően a kislányom előtt minden kapu és szív megnyílik, az emberek el vannak ragadtatva a hatalmas kék szemeitől és a bájos fürtjeitől. Lenyűgöző, hogy tud mindenkit az ujja köré csavarni. Na, a főnővér ez alól ékes kivételt nyújtott. Úgy tette fel a kérdéseit, hogy az ember gyomra összeszorult. Például: mikor tette tisztába? Miért olyan ritkán? (Mit lehet erre felelni? Hogy azért, mert gondatlan szülő vagyok? Egyébként a „ritka” az 4 óra volt, itthon sem rakom sűrűbben tisztába, kövezzetek meg érte, de ott akkor ráadásul arról volt szó, hogy aludt, azért nem ébresztettem fel hogy tisztába rakjam…) Ahányszor arra járt, mindig beszólt valamiért, például hogy tegyem el az ágyról a takaróját, stb.

Ja, és megjegyezte, hogy rendetlen vagyok. (Ilyen jelzővel kb. 8 éves korom óta nem illetett senki, nem is tehette volna, mert a vicces az, hogy rendmániás vagyok…) A nap végére elérte, hogy ha megláttam már ideges lettem, hogy mi lesz a következő retorzió. Este leváltott a férjem (aki ekkor már rafináltabb volt, vitt egy hálózsákot az ágy mellé, és reggel a kórházból indult dolgozni…).

Mivel a kislányunk infúziót csak az első éjszaka kapott, és már másnaptól csak ellenőrizték, ráadásul nagyon jó gyermekorvosunk és védőnőnk van, akikkel konzultáltam, és akikre tudtam, hogy itthon is számíthatok, másnap azzal a döntéssel felvértezve indultam be a kórházba, hogy amennyiben nincs különösebb akadálya, délután mindenképp hazahozom a kislányom, a saját fizikai korlátaimat is figyelembe véve.

A főnővér persze másnap is dolgozott, így megkértem, ha lehetséges, szeretnék beszélni a kislányom kezelőorvosával. Erre rögtön azt kérdezte, hogy minek akarok én orvossal beszélni? Reggel a férjemnek már elmondták, hogy mi az aktuális helyzet a kislányommal. Erre én, hogy nem hiszem, hogy meg kellene indokolnom, szeretnék én is beszélni az orvossal és kész. Erre ő, hogy hát nagyon sok dolga van, majd talán valamikor délután bejön, és egyébként is, úgysem mehetünk ma haza. (Rafkósan kitalálta, hogy erről szeretnék beszélni az orvossal.) Erre én, hogy hát nézzen rám, nem bírok itt ülni egész nap, és hogy a vizitnél beszélhetek-e vele. Erre ő, hogy a nagyvizitnél nem szabad megszólalni (tényleg úgy zajlik, hogy be sem jönnek a kórtermekbe az orvosok, csak az üvegfalon túl tárgyalják a betegek állapotát). Miután nem bíztam abban, hogy szól az orvosnak, borzasztóan renitens módon úgy döntöttem, hogy kezembe veszem az irányítást, és a vizit közben mégis kiszóltam a kezelőorvosnak, hogy ha lesz egy kis ideje, legyen szíves jöjjön be hozzám. A főnővér ezt a viselkedést tűrhetetlennek tartotta, ezért bekopogott az ablakon, hogy ő megmondta, hogy a vizit alatt nem lehet megszólalni!

Ezt a szitut, hogy úgy bánik velem, mint a ketrecben valami majommal, már végképp nem tudták az egyébként is megtépázott idegeim elviselni (tényleg, egyébként a megkövesedett egészségügyi dolgozók belegondolnak néha a szülők érzéseibe, felfokozott aggodalmukba?) és kikiabáltam neki, hogy ennyi empátiás készséggel, amivel ő rendelkezik, minek dolgozik az egészségügyben?

Persze ezt nem hagyhatta annyiban, vizit után bejött leszidni, hogy mit képzelek én magamról. Azt nem tudta, hogy velem rossz lóra tett, addigra már annyira ki voltam borulva, hogy nem hagytam magam, és visszaszóltam neki. Többek között közölte, hogy ne mondogassam ötpercenként, hogy veszélyeztetett terhes vagyok, ez itt senkit nem érdekel, majd kiviharzott.

A kezelőorvos ezek után már úgy érkezett, hogy „na mi bajom van”? Próbáltam elmagyarázni a helyzetünket, de annyira ellenséges volt, hogy láttam, esélytelen hogy hazaengedjen.

A bosszú hamar érkezett, egy óra múlva eltávolítottak minket a kórtermünkből is: azonnal át kellett pakolnom a gyerekemet egy a folyosó másik végén lévő szobába, egy 15 éves kamasz fiú mellé! Nyilván azért, hogy ne bántsuk a főnővér szemét, mert azon a részen nem járkált. De hogy ezzel a költöztetéssel milyen pokoli helyzetbe hoztak minket, azt senkinek nem kívánom. A gyerek már épp viszonylag megszokta a környezetét, mikor (természetesen szintén alvásidőben, ebéd után) egy teljesen új helyet kellett megszoknia. Nem értett semmit, egyébként is fáradt és nyűgös volt, ráadásul a fiúhoz folyamatosan járkáltak és vizsgálták. Emiatt nem tudott aludni. Na, ekkor kaptam sírógörcsöt, és csak az ott lévő takarítónők vigasztalásának és Panó tündéri gyerekorvosának köszönhetően (akit telefonon hívtam, és aki felhívta a kórházat hogy érdeklődjön a helyzetről) maradtam csak ott és nem indultam azonnal haza a kislányommal együtt. Kiüldögéltünk a teraszra egy székre, és ott bőgtem karomon Panóval, hogy hátha a jó levegőn el tud egy picit szundítani. (Ott meg persze azért cseszegettek, hogy nem lehet a széket kivinni a szobából, de akkor már csak annyit mondtam rezignáltan, hogy akkor büntessenek meg…)

A gyerek estére már annyira elfáradt, hogy órákon keresztül abba sem hagyta az üvöltést. Valószínűleg már a fáradtságtól nem tudott aludni, vergődött, iszonyú és ijesztő volt nézni (azelőtt soha nem csinált ilyet).

Éjszaka felváltott a férjem, akkor sem lett jobb a helyzet, a gyerek egész egyszerűen képtelen volt aludni (ami nem csoda, mert a férjem elmondása szerint éjjel folyamatosan jöttek a fiúhoz, és felkapcsolták a nagyvillanyt). Másnap reggel már apukámmal érkeztem: hajnalban vettünk egy összecsukható babakocsit, és egy pokróccal felvértezve kimentünk vele a kórház kertjébe, „piknikezni”.

A kórterembe már csak akkor vittem vissza Panót ha muszáj volt, és kivártam a zárójelentést amit a flegma doktornő persze nem sietett el, és aztán egy mukk és bármiféle kezelési javaslat nélkül a kezembe nyomott (gondolom én voltam az ügyeletes „hisztis szülő”, akivel vigyázni kell).

Napokig tartott, mire a kislányom kialudta magát, és kihevert a kórház okozta sokkot, amit úgy gondolok, sokkal emberségesebben is át lehetett volna vészelni. Ő már szerencsére újra vidám és kiegyensúlyozott, és persze egészséges, csak nekem okoz még időnként álmatlan éjszakákat és órákat mindaz, ami velünk történt. Ha nem lennék várandós, biztos, hogy mindent megtettem volna azért, hogy ha lehet, hivatalos úton is megbüntessék a főnővért a viselkedéséért, már csak azért is, hogy más szülőkkel ne tehesse ezt meg, bár nem hiszem, hogy a kedvességet, az emberséget és az empátiát ki lehet erőszakolni.