A Csoda, ami elszállt

Tizenegy éve ismertem meg a férjem, akinek az előző kapcsolatából két gyermeke is van. Így az első években számára még nehezen volt elképzelhető, hogy gyermeket tervezzen. Türelmes voltam és tudtam, hogy elérkezik az idő amikor "kérni" fogja, bár én amióta ismertem őt, mindvégig vágytam rá. Azonban amikor nekikezdtünk, kiderült, hogy nem lesz egyszerű dolog. Az első nekifutásra-annyira beleéltem magam a sikerbe, hogy a menzeszem is kimaradt, illetve cisztám képződött, ami késleltette a vérzést. Az ezt követő hónapokban a vizsgálatok során én kerültem a középpontba, a sikertelenség okaként. Engem vizsgálgattak, tudván, a férjemnek vannak már gyermekei. Végül a minimális hormon eltéréseket korrigálták nálam gyógyszeresen, immár nem volt akadály a teherbeeséshez.

Ráébredt az orvosom, hogy ideje lenne a férjemet is kivizsgálni, ehhez azonban másfél, két évnek kellett eltelnie miközben én többször is felhívtam a figyelmét rá. Mégis bíztam a dokimban, gondoltam ő tudja a dolgát. Legbelül komolyan hittem, hogy velem van valahol a gond, leginkább lelkileg. Sokan mondogatták, hogy a görcsös akarás senkinek nem tesz jót. Valószínű nagyon-nagyon akartam azt a babát, hiszen éveket vártam csupán arra, hogy a férjem is legalább így akarja, így bennem volt már a türelmetlenség.

Mégis a nagyon akarás akkor fokozódik igazán valakiben, amikor valóban ráébred az ember, hogy csakis lehet valami baj, ha ennyi idő után még csak véletlenül sem csúszott be, hiszen gyógyszert soha nem szedtem. A görcsös akarás csak azután alakulhat ki, amikor valami oknál fogva valóban nem sikerül hosszú távon át, tehát ez csupán másodlagos dolog, hiszen ráébred az ember, hogy valami valóban nem működik, és nem fordítva.

A környezetem, aki tudott a vágyamról, mindig ezzel magyarázta: Nem kell annyira akarni... Mit is tudtak ők...

A védekezés nálunk "óvatosság" alapon működött az előző évek során, így sejtettem, hogy több állhat emögött, mint görcsös akarás. Kétévi folyamatos vizsgálat után következett a férjem, ahol kiderült, hogy olyannyira rossz a spermaképe, hogy csak a mesterséges megtermékenyítés jöhet szóba. Valahogy nem lepett meg a dolog, hiszen lélekben ennyi év sikertelenség után, már valahol erre is fel voltam készülve.

Nyaralni készültünk a tél közepén. Gondoltam, amikor visszaérkeztünk, nyugalommal kikeresem a számunkra megfelelő meddőségi központot. Erre azonban már nem került sor, mert amikor hosszú hetek után sem jött meg a menzeszem, sejteni véltem, hogy talán tesztelni kellene. És valóban megtörtént velem a "szerencse", kismama voltam! Nem akartam elhinni, nagyon-nagyon boldogok voltunk a férjemmel!

Készültem az anyaságra, gyötört a hányinger, de semmi sem számított. Gyakran vérezgettem, ilyenkor a szívbaj kerülgetett és rohantunk ultrahangra, de mindig megnyugodtunk, amikor mindent rendben találtak és hallani, látni véltünk a csöppségünk szívét. Az ilyen alkalmak révén több ultrahangvizsgálaton keresztül mentem, mint amit a TB támogatott.

Így amikor a számomra is legfontosabb huszadik heti vizsgálatra mentem, kijelentették, hogy most nem lesz ultrahang, nem jár már, hiszen a terhességem elején letudtam már őket. Így csak egy hüvelyi vizsgálaton vehettem részt, ahol csak annyit lehetett megállapítani, hogy a méhnyak zárt.

Éppen utazni készültem két hétre, így legalább megnyugtató volt, hogy éppen szülni még nem fogok ezalatt. Azonban borzasztó mérgesek voltunk, továbbá a férjem tapintatlanul kifejtette a véleményét dokinak, hogy ez a dolog felelőtlenség volt részéről. Másnap indult a repülőm, így még esélyem sem volt arra, hogy egy másik orvost keressek, aki esetleg pénzért megnézte volna, hogy minden rendben van-e odabenn.

Mellékesen megemlíteném, hogy nem élek Magyarországon, itt nem szokás a hálapénz és el sem fogadják, így ez sem használt. Természetesen otthon nem hagytam ki egy ismerős nőgyógyászt, aki nagyon kedvesen fogadott és megnézte a babám, bár nem állt rendelkezésre komolyabb ultrahang ahhoz, hogy mindent tüzetesen átnézhetett volna, mint ahogy ezt a huszadik terhességi héten szokás. Nyugodt voltam újra.

Ismét itthon, elérkezett a következő ultrahang, immár a huszonnegyedik hétben. Boldogan mentem, hogy láthassam végre mennyit nőtt a babám. Minden a szokásos hangulatban történt. Miután felöltöztem a vizsgálat után és leültem a dokimmal, akkor említette meg először, hogy beutal egy speciális ultrahangvizsgálatra, mert úgy látja, hogy a baba hasában víz van. Nem tudtam mit jelent ez pontosabban, olvastam arról, hogy a babák ilyenkor már beleisznak a magzatvízbe. Nem fejtette ki részletesen az orvosom, hogy ez tulajdonképpen mit jelent, vagy egyáltalán van-e okom aggódni. Nyugodtnak tűnt és a szótlansága nem keltett bennem nyugtalanságot. Részben örültem is, hogy a hosszú várólista ellenére sikerült beutalót kapnom egy specialistához, ahol 3D ultrahanggal is megnéznek végre. Én naiv, egyáltalán nem sejtettem, hogy miért sikerült ez a beutaló azonnal másnapra.

Egyedül mentem, hiszen nem sejtettem, hogy baj lehet. Majd a dokinő elképedt arcát látva az ultrahangozás közben, olyan rosszul lettem, hogy majdnem elájultam. Sóhajtozott és döbbenten tette fel magának a kérdést, hogy mi lehet ezzel a babával? Tele volt a hasürege vízzel, a mája nagyobbnak tűnt és a beleinél sem volt minden rendben. Még ott az asztalon elvégezték a magzatvízvizsgálatot. Valamint a férjem mit sem tudott minderről, hiszen mindeközben időm sem volt telefonálni neki. Hazafelé hívtam fel, és még mielőtt elmondhattam volna, hogy baj van, el-elcsuklott a hangom a sírástól.

Még aznap befektettek a kórházba, miközben heteket kellett várni a magzatvíz vizsgálatra. Közben minden nap ultrahanggal figyelték a baba elváltozásait, keresték az okokat. Valami fertőzésre gyanakodtak, de végül a vérvételek eredményei ezt nem támasztották alá. Az amniocentézis sem utalt semmi rendellenességre, egyedül annyit tudtunk meg belőle, hogy kislány. Tanácstalanul állt előttünk az orvos. Németország egyik kevés és egyben legjobb prenatális klinikáján... Annyit tudott mondani, hogy vagy beteg babám lesz, vagy még elhal a méhemben, de lehet meggyógyul a születése után, műtéteknek köszönhetően. Nem voltak azonban egyáltalán bizakodóak. A babának hatalmas hasa nőtt a szervezetében felgyülemlett víztől. Borzasztóan sajnáltam és kétségeim voltak, mert senki nem tudott megnyugtatni afelől, hogy mi vár rám/ránk, a jövőnkre.

A férjemmel eldöntöttünk, hogy elutazunk a családjához, egyben kikapcsolódunk picit, már amennyire ebben a helyzetben lehetséges volt. Jót tett az utazás, a változatosság. Három hétre utaztunk. Bíztam benne, hogy mégis talán minden magától rendeződik...

A napjaimat a strandon töltöttem és pihentem. A babám egyik este nagyon ficánkolt, ami mindig megnyugtatott. Hajnalban is erre a csodálatos érzésre ébredtem. Másnap délben eszembe jutott, hogy azóta nem is éreztem újra. Gondoltam, biztosan elnyomta az álom az én Drágaságom és majd hamarosan "jelentkezik". De nem jelentkezett többé. Estig vártuk, majd berohantunk az ügyeletre, ahol előre vettek. Nem vert a pici szíve többé.

Azonnal a kórházba fogtak és másnap oxitocin infúziót kaptam. Mesterségesen megindították a szülést. Estére meg is született. A harmincadik hétben voltam már, így felért egy normál szüléssel. Senki nem kérdezte, kérek-e fájdalomcsillapítót. Megszenvedtem, de ekkor már csak az lebegett előttem, legyek mindenen túl és legyen végre vége ennek a rémálomnak. Másnap kértem, hogy megnézhessem a kislányunk. Nem sejtettem, hogy ilyen szép baba. Mintha aludt volna. Jó húsban volt, nem olyan kis vékonyka, mint sok koraszülöttet látni, mégsem kövér. Megsimogattam a kis puha, hideg kezét, amit soha nem fogok elfelejteni.

Nagyon megszenvedtük a párommal mindketten a történteket. Utólag elmondhatom, hogy mégis gyorsan feldolgoztuk és ebben leginkább az összetartás, ami segített. Sokkal bensőségesebbé vált a kapcsolatunk.

Már a következő hónapban bíztam egy újabb terhességben, akkor is ha legutóbb két évet váratott magára, hiszen tudtam, hogy igazából ez az, ami meggyógyíthatná a lelkemet. Egy újabb terhesség azonban nem következett be sem akkor, és a mai napig sem, pedig azóta lassan öt év telt el.

Ez öt év kezdete alatt, hittem és reménykedtem a spontán terhességben, hiszen ha legutóbb sikerült - bár hosszú idő, rossz spermiogramm és türelem árán -, úgy gondoltam nekünk most sem lesz szükségünk egy meddőségi központra, annál nekünk sokkal, de sokkal több az esélyünk a babára. Ezért nagyon nehezen szántam rá magam arra, hogy egy meddőségi központba forduljak. Tudtam, hogy szorít az idő és végleg el kell döntenem, hogyan tovább. Végül két évre a babám elvesztése után felkerestem egy meddőségi központot, ahol kezelni kezdtek drága gyógyszerekkel. Ezalatt valami történt a férjemmel, a spermaképe olyannyira romlott, hogy végül már abból a kevésből, ami volt, semmit nem találtak, éppen amikor kellett volna. A kezelést felfüggesztettük. Egyszerűen többé nem volt anyag, amivel létrehozhatták volna a terhességet. Meglepődött az orvos is, hiszen semmi kézzel fogható okot nem talált rá. Arra hivatkozott, hogy talán várni kell, bizonyára csak átmeneti állapot, de időközben kiderült, hogy folyamatos. A férjemet megviselte, úgy érezhette, hogy emiatt kevésbé értékelem őt, mint annak előtte. Nehéz időszak volt ez neki, elvesztette egy bizonyos időre a önbizalmát, büszkeségét mint férfi.

Bár hamar sikerült meggyőznöm, hogy a szememben ő emiatt semmit nem változott. Tudtam, hogy az orvostudománynak léteznek olyan technikái, amivel nem kizárható, hogy ne lehessen közös gyermekünk, bár tudtam, hogy ezúton nagyon sok türelemre és energiára lenne szükségünk, hogy mindezt az utat végig járjuk. Nagyon nehezen vágtam bele, illetve vágtunk. Minden azzal kezdődött, hogy először a férjemnek kellett túlesnie egy bizonyos biopszián, amiből akkor ott kiderülhetett, hogy valójában találnak-e spermiumokat, illetve egyáltalán termelődnek-e? Ha igen, az megoldás lett volna arra, hogy a jövőben bármikor kéznél legyen akár több lombik eljárás során, ebben az esetben fagyasztanák. A műtét a legjobb eredményeket bizonyította, ami ebben az esetben lehetséges. Mindent ott találtak ahol lennie kell, csupán ismeretlen okokból nem kerülnek külvilágra. Kezdhettük végre a lombikot.

Éreztem, hogy az első próbálkozás semmiképp sem fog sikerülni, tudom ez nem a megfelelő hozzáállás. Valójában azért nem hittem a sikerben, mert az orvosom előre kijelentette, hogy a mi esetünkben a szokásosnál több próbálkozásra lesz szükség, hiszen a biopszia során nyert spermiumok még kifejletlenek, mozdulatlanok.

Azóta túl vagyok még három sikertelen lombikon és kiderülni látszik, hogy az én sejtjeim sem tökéletesek. Hiába nőnek szép tüszők, a sejtek rossz minőségűek így sok esetben leáll a fejlődésük még mielőtt betudnának ágyazódni az anyaméhbe. Az orvosunk szavaival élve, nehéz esetek vagyunk, pedig amikor legelőször felkerestük még azzal bíztatott, bizonyára hamar sikerülni fog, csupán apró probléma lehet, hiszen egyszer már létre jött a spontán terhesség.

Tavasszal kezdhetném újra a lombikot, immár az ötödiket. Azonban legközelebb genetikailag kivizsgálnák a sejtjeimet mielőtt megtermékenyítenék, ami nem lesz olcsó dolog az eddigi költségek mellett. Nem tudom, meddig győzzük még lelkileg és anyagilag. Próbálom elfogadni az örökbefogadás gondolatát, de úgy érzem nekünk még érdemes továbbra is reménykedni, mert jönni fog az baba, csupán nekünk jobban meg kell érte küzdeni, mint másnak. Talán éppen azért, mert egy csoda lesz Ő, de ez alkalommal már velünk marad örökre!