Születésem története

Pocaklakó koromban gyakran hallottam, amint anya meséli apának, hogyan fog majd történni, mikor elindulok kifelé. Szó volt valamilyen dugóról, meg vízről, meg hogy futunk éjszaka a kórházba. Legtöbbször pedig 2009. március 29-ét emlegette anya, nem tudom, miért, mert én makacs Kos-baba lévén már rég eldöntöttem, hogy áprilisi gyerek leszek.

Azonkívül olyan jó volt ott bent a pociban, volt kényelmes otthonom, bőséges kajám folyamatosan. Kívülről gyakran kellemes zene és szüleim hangja szűrődött be. A legjobban azt a részét szerettem a napnak, mikor sötét lett. Olyankor anya vagy apa mesélt nekem. Szóval, gondoltam, minek jöjjek még elő, mikor ott bent olyan jó…

Aztán éreztem, hogy anyáék egyre türelmetlenebbek.

Anyának április 3-án be kellett feküdnie a kórházba, mert túl voltunk azon a bizonyos napon. Anyuci sokat sírdogált abban a két napban, amit várakozással töltött azon a helyen. Végül április 5-én megsajnáltam szegényt és hétpercenként (reggel 4-től) apróbb jeleket küldtem az alhasa felé, hogy „azt hiszem, készen állok.” A vizit után megvizsgálta anyát a doktor bácsi, aki azt is elmondta, hogy valami kétujjnyi már. Fél óra múlva már egy vajúdó nevű helyen voltunk, megnyugodtam, mert hallottam apuci hangját is. Így töltöttük el a délelőttöt, közben egyre sűrűbben hallottam anya hangját, úgy tűnt, mintha fájna valamije. Ekkor már négypercenként jeleztem. Délben valami furcsa dolog történt. Egyszer csak valaki kihúzta a dugót, és az engem addig körülvevő víz lassan elkezdett elfogyni. Nagyon megijedtem, most már minél előbb kinn akartam lenni.

Nem gondoltam volna, hogy még nyolc órát kell várni… Anya hangosan hívogatott, apa is néha feljajdult, mikor anya megmarkolta a kezét. Közben már egy szülőszoba nevű helyre kerültünk. Egyre több hangot hallottam, anya meg még hangosabban kiabált. Egyszer csak úgy éreztem, mintha tolnának egyre kijjebb. Hallottam, amikor egy néni ezt mondja: „gyerünk, anyuka, már látom a fejét!” – gondolom, rólam beszélt… Anya nagyon küzdött, én jöttem volna, de azt éreztem, mintha valami a vállamnál fogva húzna vissza. Ekkor kicsit megnagyobbították azt a rést, ahol a fejemet kellett kidugnom. Éreztem, ahogy valaki segíteni próbál anya hasán keresztül, mert a lábamat és a fenekemet is tolták lefelé.

Pontban este 8 órakor aztán végleg elhagytam albérletemet és kicsusszantam erre a világra. Letekerték a vállamról azt a valamit, ami nem engedett kifelé.

Hangosan anyáért kiáltottam, mire rátettek anya meleg mellkasára. Most már kívülről hallottam azt a dobogást, amitől azóta is megnyugszom, ha a közelemben hallom. Másodpercek alatt megtaláltam azt a bigyót is, amiből mindig jön a fincsi étel, ha elég hangosan kérem.

Ekkor meghallottam apuci hangját is, aki átölelt, megpuszilt minket és annyit mondott: „Itt az én kis családom…”

Szóval, örülök, hogy itt vagyok, mindenki nagyon szeret és elmondhatom, hogy itt kint sokkal jobb. Üdvözlettel: Vass Gréti